Anna Margit Kiáltás (1948)
2026. február 07.
Anna Margit (1913-1991) Kiáltás című festménye, mint a társadalmi zűrzavar, az apokaliptikus állapotok és a benne élő ember kifejezése.
Anna Margit a zsidó törvények nyomán elvesztette megélhetését, férje Ámos Imre festőművész munkaszolgálatosként veszítette életét a II. világháború végén, vélhetően 1944-ben halt meg egy táborban, édesapja szintén a háború áldozatai között van.
A történelem zivataraiban jelentek meg művészetében ezek a torzult fejek. Sok ilyet festett. Számomra az ember eltorzultságát mutatja egy eltorzult világban. Vannak történelmi időszakok, amelyek csak ennyire extrém vagy abszurd módon fejezhetőek ki.
Számomra ez a kép nem egy letűnt történelmi időszakot jelöl, hanem azt a korszakot, amiben én magam élek. Ezt a teljes társadalmi torzultságot, ahol az ember vonásai már nem is emberiek az abszurd világ felfoghatatlan őrületétől, amikor a saját rémült tébolyodott sikolyunk az arcunkra kövült.
A FOGALMAKRÓL ÉS A FOGALMAK ZŰRZAVARÁRÓL
Magyarországon mi nagyon sok esetben alapvető fogalmakkal nem vagyunk tisztában. Úgy is mondhatnám ahogy mi a fogalmakat ismerjük és használjuk, nem ismeri és nem használja úgy senki más.
Mi fogalmaknak legfeljebb torzított, csonkolt jelentését ismerjük. Vagy egyáltalán nem ismerjük.
Történelmünk kacskaringói között a különböző rendszerek fogalmak tömegét rántották le a talapzataikról és töltötték fel hamis tartalmakkal.
Vagy egyszerűen nem tanultuk meg őket. Számunkra ezek csak üres szavak.
Nem mintha fogalmakat ne lehetne sokféleképpen körülírni, de minden fogalomban van egyfajta konszenzus, valami alap, közös mag, amit értünk mindannyian amióta világ a világ. Ezek a fogalmak az emberiség közös tudatalattijában formálódtak. Van róla sejtésünk vagy akár tudásunk is.
Olyan mint a színek. Mindenki tudja milyen a zöld szín. Annak lehet sokféle árnyalata, de mégiscsak mindannyian felismerjük a zöld színt.
Viszont a természetes tudásunkkal, sejtésünkkel ellentétesen elfogadjuk valósnak a fogalmaknak az eltorzított formáját.
Elfogadjuk az egymás hegyén hátán álló hazugságokat, elfogadjuk valósnak a nem valót. Ezek között élünk évszázadok óta.
„Elena Causescu szimptómának” neveztem el ezt a jelenséget, erről a tipikus kelet-közép európai figuráról. Prototípusa úgy látszik Magyarországon örök időkre meghonosodott. Halhatatlan, úgy látszik. A diktatúra jelensége.
Románia diktátorának feleségeként, Elena a korlátlan államhatalom birtokában tudományos fokozatok sorát szerezte meg, annak ellenére, hogy négy elemi osztályt végzett, éppen csak tudott olvasni és írni. Az államhatalom tudóst csinált belőle. Egyetemi oktatót. Nem volt senki aki kétségbe merte volna vonni tudományos eredményeit. Hogy valós volt-e a sikere? Természetesen, nem. A tudományos fokozatait nem maga szerezte, azt erőszakkal kikövetelte. Éljenezték és tapsoltak még azok a román tudósok is, akik maguk írták Elena számára a tudományos publikációkat. Sőt Amerikában és Nyugat-Európában sem vonta senki kétségbe tudományos eredményeinek valóságát. Feltételezni sem feltételezték, hogy ilyen előfordulhat.
Így tud szétmállni tehetség, az alkotás, a teljesítmény, a siker fogalma egy elnyomó rendszerben. De nem is szétmállottak. Ez a szóhasználat valamiféle passzív, ráhatás nélküliséget feltételez.
De itt szó sincs passzivitásról. Ebben a folyamatban nagyon is aktív közreműködők voltak és vannak. Szétbomlasztották a különböző színű elnyomó rendszerek durva, tehetségtelen, agresszív akarnokai, az egymást váltogató agresszív rendszerek „kiválasztottjai”, akik erőnek erejével rákapaszkodtak az életünket behálózó minden területre. A politikai pártoktól kezdődően az üzleti és tudományos világon át a művészeti ágakig.
Magyarországon ki minősül sikeresnek? Magyarországon, ahol hemzsegnek az Elena Causescu szimptómás alakok?
Az ilyen viszonyokban az egyén nem sikeressé válik, hanem sikeressé torzul. Ennélfogva maga a fogalom is.
Siker-e az, ha valaki manipulációval, korlátlan államhatalmi eszközökkel, mások megvezetésével nem valós személyiségként él és működik a környezetében? Ahol az egyén képességei és a társadalomban betöltött magas szerepe nem alkot közös halmazt.
Sikeres-e Magyarország leggazdagabb embere és az utána következő másik kilencvenkilenc, akiket az éppen aktuális elnyomó politikai formáció feltőkésített és a kezükre játszott mindent? Nevezhetők-e az állami és európai uniós közpénzeken feltőkésített emberek üzletembernek? Természetesen, nem. Viszont a valóságban rendelkeznek olyan mértékű vagyonnal, olyan életmóddal amivel a társadalom és a külvilág felé látszólag a gazdag ember benyomását képesek kelteni, de valójában, tartalmilag mégsem azok.
Egy szétmálló társadalom tetején ücsörgő hazug jelenek, semmi sem igaz, megjátszott életek. Elhallgatott múltak. Tévutak.
Az, hogy egy politikai formáció és a hozzájuk kapcsolt gazdasági és művészi „elit” fel tud futtatni embereket, vagy azokat jóval a képességeiken túlinak mutatja be a társadalomnak, az nem siker. Bizonyára sokan így élik meg, de nem az. Sőt annak az ellentéte Átverés. Tele köpködték a közös, terített asztalunkat. Az államhatalmak által kreált torz förmedvények megbontották a természet rendjét.
Így torzul el az üzletember, a művész, a politikus fogalma a magyarországi viszonyok között. És ezzel létrehoznak egy abszurd és szürreális világot. Egy olyat, amiben senki nem az akinek látszik. De mindenki annak érzi magát, aminek látszik.
Az üzletember és a politikus a magyarországi viszonyok között az, aki a társadalom kárára, az annak kijáró anyagi forrásosokat sajátjaként hasznosítja.
Ebben a fordított valóságban valamit azonban mindenki figyelmen kívül hagy. A társadalmat. Úgy tekintenek a társadalomra mint egy élettelen tömegre. Akinek mindegy, hogy mit injektálnak beléjük. És ezzel a téves elképzeléssel sokan vissza is élnek. Vagy nem teljesen fogják fel mit jelent a társadalom, mint fogalom.
A társadalom nem egy élettelen tömeg. Érző, értő emberek sokaságából áll. A társadalmat alkotó egyének mindegyikében, még a 100 IQ tartomány körüli vagy alatti tömegekben is van egyfajta ösztönös tudás a fogalmak abszolút értékéről. Nem biztos, hogy pontos meghatározását tudják adni fogalmaknak, lehet, hogy nem is aktív ez a tudás, sokkal inkább passzív, ösztönös, de attól még tudás. De ez nem is függ iskolai végzettségtől, anyagi- vagy társadalmi helyzettől, ez egyfajta velünk született megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan képesség.
Vannak pozíciók, vannak társadalmi szerepek, amelyekhez kapcsolódik az emberek közösségének valamilyen elképzelése, ideálja. Társítunk ezekhez a pozíciókhoz valami mércét. Van egy eszményképünk, hogy milyen emberi minőség töltheti be ezeket a pozíciókat. És amikor ez az ideál bezuhan, amikor nem oda illő emberek töltenek fel társadalmi pozíciókat, amikor ezek elkezdik elemelni a fogalmakat eredeti helyükről és elkezdik szétszaggatni a fogalmaknak a tartalmát, azt megérzi a társadalom. Először érzi. Nem feltétlenül érti, hogy mi és miért borult fel, de biztos tudása van arról, hogy valami szétesett. Az igazság nem igazság többé.
A társadalom elkezd torzulni. Elvesznek a biztos kapaszkodóik, az igazodási pontjaik és elindul egy közös szellemi leépülés. Amikor a torzulás és a leépülés elér egy kritikus szintet, a társadalom lebénul.
Nem mérjük fel az igazság értékét. Az a társadalom amely hosszabb időn keresztül igazság és igaz valóság nélkül él, az eltorzul. Olyanná válik mint Anna Margit festménye.
Sikeres lehet-e az a politikai formáció és a hozzá kapcsolódó kontraszelektált gazdasági-és egyéb érdekek mentén együttműködő gárda, aki az összekaszabolt, majdhogynem élettelen társadalmat erőszakkal meghágja, kiéhezteti, folyamatosan mérgezi és kizsákmányolja?
Hogy önvédelemként behúzható-e a az a kényelmes válasz, hogy az igazságnak sok arca van? Vagy ki tudja mi az igazság?
Az igazság nem játszható ki. Az igazság ugyanis egy egység.
Lehet, hogy ez a passzív ösztönös tudás csak azt fogja eredményezni, hogy amikor beinjektálják a mérget, azt fogja érezni, hogy ez a méreg görcsbe rántja és érzi valami nagyon rossz dolog történik most vele. Érzi és látja az igazságtalanság ezernyi megnyilvánulását, érzi, hogy a dolgok félrecsúsztak és természetesen ugyanolyan hatás keletkezik benne is, mint egy magasabb értelmi képességekkel bíró emberben. Dühöt, haragot, agressziót fog érezni. Összhatását tekintve mindegy, hogy valaki átlátja miért és hogyan alakulnak ezek a széttartó folyamatok, vagy éppen nem látja át, de mindenképpen érzi annak hatásait. Közös élmény, hogy a szétesettség, a düh, a harag, a bizonytalanságok, a kiszolgáltatottság mindenkinél megjelennek és senki nem tudja kivonni magát alóla és senki nem tud rá gyógyszert sem. Mindenki csak elszenvedi ezeket a hatásokat.
A megbillent társadalom ebből a kínzó vonaglásból megpróbál valahogy kijutni, gyógymódot, kiutat keresnek a szörnyű álvalóságból. Egy felzaklatott, az alapjaiból kiforgatott társadalom nagyon veszélyes tud lenni. Csak fel kell lapozni a történelemkönyveket.
Egy ilyen tömeget bárki, bármikor meg tud ragadni és magával viszi a történelem förtelmes csatornáiba. Mint ahogy ez már sokszor előfordult.
Nem lehet fogalmakat elemelni az alapjaitól. Minden fogalomnak van egy magja, egy társadalom által általánosan elfogadott tartalma. Igazsága. Egy kerete. Ezeket a kereteket szétfeszíteni nem lehet. Vagy ha mégis megteszik, annak meg kell fizetni az árát.
Meddig haldoklik egy társadalom? Lassan és hosszan? Meddig nyújtható el a magyar társadalom agóniája? Mikor fogy el végleg az ereje ilyen viszonyok között?