Mindig voltak akik feljegyezték a saját koruk történéseit. Drámákban, versekben, leírásokban számoltak be háborúkról, uralkodókról, viszályokról, győztesekről, vesztesekről, áldozatokról, hősökről vagy csak a mindennapjaikról.
Miért akar az ember lenyomatot a saját koráról? Miért tartjuk érdekesnek régi korok hátrahagyott tárgyait, dokumentumait?
Talán mert a civilizáció folyamába tartozunk, a jelenünk, a mai napunk belehelyezhető a történelmi múltunkba. A régi történetek az emberiségről, rólunk beszélnek.
Sok évszázaddal korábban Cicero ezt írta: aki nem tudja mi történt a világban születése előtt, az örökre gyermek marad.
Nekünk, a régi korok kutatóinak nem kizárólag a múltbéli események rekonstruálása a feladatunk.
Nem elegendő a történelmünk régi képeit, a hátrahagyott dokumentumokat nézegetni és azok alapján megrajzolni a múlt eseményeit vagy alapos pontossággal időbeli sorrendbe rakni azokat.
Sokkal izgalmasabb láncolatba helyezni az eseményeket, észrevenni a hasonlóságot a múlt és jelen között, következtetéseket levonni eseményekből, jelenségekből, megismerni és megérteni egyes népek és egyes korok érzelmi összetettségét, motivációit – a saját népünkét is – a levont tanúságokat pedig felhasználni a jelenünk megértéséhez, a saját történelmünk alakításához. Ez az igazi értelme megtanulni a múltunkat, a történelmünket.
A történelem, egy ország, egy nép évezredre visszanyúló története nem magyarázható csak évszámokkal, helyszínekkel vagy események egyszerű leírásával.
Fontosak a dátumok és a helyszínek is, de még fontosabb, hogy össze tudjuk kötni hogy bizonyos eseményekből hogyan és miért következtek a későbbi események. Hogyan tudunk ezekből a lehető legobjektívebb következtetéseket levonni, hogyan tudunk a fennmaradt forrásainkból levonni bizonyos következtetéseket, majd ezen következtetésekből magyarázni a következő történelmi eseményeket.
Nem csak vissza kell mennünk az időben, hanem bele kell helyezkednünk az egyszerű emberek, a tömeg és a történelemformáló személyek sorsába és helyzetébe is. Nem is feltétlenül csak intellektuálisan, hanem a lelkünkkel és a szívünkkel, de mindenesetre azokkal is.
Ha nem ereszkedünk bele az egyes történelmi korokba érzelmeinkkel és érzékeinkkel mindenestül és ha nem a saját berögzött és megcsontosodott elképzeléseinkhez ragaszkodva és érdekeink mentén, az új befogadásának elhárításával vagyunk képesek erre a visszatekintésre akkor csak évszámokat, neveket fogunk látni ebben a sűrű kavalkádban, de megérteni igazán nem fogjuk és ezért okulásunkra sem szolgálhat.
Magyarázatot kell adnunk a miértekre. Meg kell látni és ki kell emelni kapcsolódási pontokat, összefüggéseket. Ki kell emelni és nagyon megbecsülni a vizsgált történelmi korban élt művészek és alkotók minden hátrahagyott írásos vagy más formában rögzített emlékeit, mert sokat tudhatunk meg az adott korból tőlük. Leginkább tőlük. Ezek az emlékek ugyanis hozzánk szólnak és ha értőn tanulmányozzuk akkor felfedezhetjük a miérteket, az okokat és a következményeket.
A történelmünk, a történeteink, a minket meghatározó események, sorsfordulók az emberi lélek nélkül sem értelmezhetők. Az adott történelmi kor vizsgálata ki kell terjedjen az akkor élt hús-vér emberek érzelmeire, hagyományaira, motivációira, mivel ezek erőteljesen befolyásolták kollektív sorsunkat, és hosszú időre visszanyúlva adják ki történelmünk mozaikdarabjait.
Az is nagyon fontos, hogy a történész vagy elemző a múlt megismerését milyen jelenkori társadalmi jelenségekből kezdi felfejteni. Mik lehetnek azok a jelenkorban is közöttünk, mellettünk vagy bennünk élő attitűdök, szokások amelyek nem feltétlenül harsányan jeleznek számunkra valamit, de mégis ezek a megbúvó, senki által nem vizsgált attitűdök képesek arra, hogy itt a jelenben megragadjuk ezeket és helyes értelmezéssel visszagombolyítsuk a múlt fonalát, és ezzel hidat képezhetünk múltunk és jelenünk között.
Könnyűnek tűnik a múltunkra, a történelmünkre mutogatni, hogy lám-lám csak olvasni kell a sorok között, mert „nincs új a nap alatt” és „minden ott lapul a sorok között csak az ostoba ember nem tanul belőle”. Nem tanulunk a történelmünkből. Ez igaz. De miért nem tudunk tanulni a múltunkból, ha ez egyébként olyan könnyű ahogy mondják? Miért ismételjük meg ugyanazokat a hibákat, ha egyszer tényleg nincs új a nap alatt?
Nem olyan könnyű a történelemből tanulni ahogy azt hisszük. Nem elég csak felütni könyveket egy-egy fejezetnél. Ettől még nem leszünk képesek érteni is. Egy történelmi kort vagy időszakot akkor értünk meg igazán ha érezzük is, ha átéljük. Az átélés viszont nem könnyű. Minden korszaknak van egy hangulata. Van egy induló, egy felfutó és egy befejező pontja. Ezeket a korszakokat az érzelmek garmadája járja át. De ez nem feltétlenül továbbadható a később születetteknek. Elmesélhető legfeljebb. A következő generációnak még a családi elbeszélésekből átadható valamennyi érzelem. Látjuk a nagymamánk könnyeit, makacs hallgatását, látjuk anyánk vagy apánk megtörtségét, dühét, haragját, de aztán ez az érzelmi kötődés az adott történelmi eseményhez megszakad. Tényleg történelmi adattá silányodik. Ahhoz hogy meg tudjunk érteni valamicskét egy korszakról nekünk magunknak is mélyen bele kell illeszkednünk abba a korba.
Az ostoba ember – ahogy a jó öreg mondás tartja a saját kárából tanul, az okos pedig máséból. Az ember nem ostoba azért mert a saját kárából tanul. Azért tanul abból, mert az érinti meg mélyen. Ami nem érinti meg az embert azt szelektív módon félredobja. Egyszerűen nincs szüksége arra az információra, tapasztalásra.
Az átlag ember a történelmi eseményeket még tényszerűen sem sajátítja el, nemhogy olyan intenzív élményanyagként meg tudná élni ami mentén mélyebb ismereteket tudna azokból megszerezni.
Ezek megértésében viszont segíthet a jelen korunk. Ha már mi magunk is tapasztaljuk például egy diktatúra jelenlétét a mindennapjainkban akkor érzékenyebbé válunk a korábbi, hasonló történelmi időszakok átélésére. Nem csak megtanulására, hanem az átélésére.
Mi, akik ma itt élünk Magyarországon, vagyunk annyira szerencsétlenül szerencsések, hogy a napi politikai, társadalmi történések mentén most könnyebben vissza tudunk menni az időben, vissza egészen a századfordulóig. Jobban és többet meg tudunk érteni ebből a korszakból mint valaha is értettünk.
Hibásnak tartom, hogy a mai kor elemzői a társadalmi problémákat kizárólag a politikusok oldaláról magyarázzák. Elenyésző számú elemzés készül magáról a társadalomról, az emberekről. Ha ritkán készülnek is ilyen típusú elemzések azok sem adnak feltétlenül helyes értelmezést a magyar társadalom, a magyar nép működésére. Még megközelítőleg sem. Sőt a legtöbb ezek közül kifejezetten ostoba, felszínes, vagy politikai irányultságuk okán egy bizonyos politikai érdek számára fűzi fel a múltat.
Érdekből elferdít, szándékosan félremagyaráz vagy elhallgat. A legtöbb elemző munka ezek egyvelege és alapvetően politikai megrendelésre készült.
A szerzők által szándékosan elhallgatott vagy egyszerűen megkerült fontos események margón kívülre kerülnek, mintha nem a történelmünkhöz tartoznának vagy éppen nem következtek volna ezekből az elhallgatott eseményekből nagyon súlyos, történelmünket kisiklató eseménysorozatok. Ezek elhallgatása, megkerülése teljes mértékben félreviszi az események helyes és inkább valós magyarázatát.
Túlságosan nagy hangsúly van a politikusokon, a kézmozdulataikon, a testbeszédükön, azon, hogy miért és éppen milyen színű nyakkendőt viselt. Viszont sokkal kevesebb szó esik magukról a szavazókról, a társadalomról. Az is inkább indulati, leegyszerűsítő és sokszor csak a másik gyalázására és megalázására irányul, de nem a megértésére, főleg nem az objektív megismerésére.
Pedig ha meg akarjuk érteni hogy egy társadalom miért választ meg egy politikust, akkor elsődlegesen és alapvetően a társadalmat, ezt a sokrétű, különböző érdekű és értelmű, lélegző és érző emberi kavalkádot kell vizsgálni.
Szerintem az igazság és a valóság nem feltétlenül a részletekben rejlik, sokkal inkább az egészben.
Úgy hiszem minden politikai szándék ellenére lehetetlen egy nép történelmét átkódolni, meghamisítani.
Ez azért lehetetlen mert mi mindannyian egyénileg és össztársadalmilag önmagunkban és önmagunkon hordozzuk történelmi lenyomatainkat.
A jelenünkben, minden megnyilvánulásunkban, minden szavunkban, a világhoz való hozzáállásunkban, a vezetőinkben, valamennyi korosztályban, fiataltól az idősig, a bankszámlakivonatunkon ott van egy nép történelme.
Lehet politikai akarat arra, hogy megszépítse a történelmet, a múltat, de elegendő körülnézni a társadalomban és látható a valóság.
Ma Magyarországon mindenki érzi, hogy valami nagyon szétcsúszott. Érzi a disszharmóniát csak maga sem tudja, hogy miért.
Legfeljebb odáig jutottunk, hogy Magyarország két részre szakadt, jobb és baloldalra.
Magyarország valójában már sok részre szakadt. A vörös és a narancs politikai subából, származó erőszakos, agresszív politikai formációk és köréjük szerveződött és belőlük élősködő körök, aztán itt van a társadalom többsége, az alsó tíz millió akit a vörösök és a narancsok minden igyekezetükkel kiszorítanak a demokratikus keretekből, az egyenlőségből – ideértve a jog és materiális egyenlőséget – leszűkítik az életterünket, akiknek kárára ez a két színű politikai formáció egymást váltogatva élősködnek. Az alsó tíz millió az országban éppen csak megtűrt idiótának tartott embertömeg. Ennek az embertömegnek a sorsa 1200 éve hasonlatos. Ők a jobbágyok. Akiket úgy tűnik örök időkre arra a sorsa kényszerítettek, hogy a földesuraik elnyomása alatt éljenek. A társadalmi felállás is örök és minden időben ugyanaz, egy szűk csoportosulás teljes mértékben elnyomja és kizsigereli a többségi társadalmat.
A magyar történelemre aztán tényleg igaz az a mondás nincs új a nap alatt. És tényleg nincs.
Magyarországon a társadalom nem csak ideológiák és elvont eszmék mentén hasad szét több részre, hanem népírtás, háborús bűnök, a feudális elnyomásnak a nép kollektív tudatalattijában hordozott lenyomatai mentén. Sokszorosan. A nomád, vad pusztából kiszakadt Kelet és Európa ellentétes vére választ el minket. A jobbágy- földesúri rendszer, a jobbágy-földesúri minőség, a diktatúrák megszakítás nélküli egymás utánisága, a társadalomnak a folyamatos földbe tiprása, a társadalomnak az emberi létezéshez való elvitathatatlan jogának abszolút semmibevétele, az államhatalom bántalmazó szerepe, az ezekre adott reakciók, a társadalom kiszipolyozása, az értelmi-, és kulturális különbözőségeink mentén hasadunk szét. Törésvonalak minden társadalomban vannak – felsőbb osztályok – alsóbb osztályok, okosak és buták, fiatalok és idősek – ezek elkerülhetetlenek, de van közös talapzatuk. A magyar társadalomnak nincs közös platformja, sőt közös ügye sincs. A társadalom állandó védekezésre kényszerül az éppen aktuális politikai bántalmazóival szemben. Mélyen, sokszorosan és végérvényesen szétszabdalt. A szétszaggatott, sok-sok részekből álló társadalom nem szereti egymást. Olyannyira különbözőek, hogy nem tudnak egy egészet alkotni. És hogy miért? Mert rengeteget ártottak egymásnak, mert csak egymás kárára tudnak érvényesülni.