Itt a fák nem érhetnek az égig, ugye?

2026. április 14.

Nem, a fák itt nem érhetnek az égig, csak a gaz, viszont az nagyon magasra tud nőni.

Magyarország kevert társadalmú. Az országban jelen van a századfordulós Monarchia szellemi lüktetése, mint ahogy jelen van  Illyés Gyula által leírt sokmilliós puszták népe is, akiket az évtizedek görgetnek tovább, egybekeveredve a feudális, a  kommunista, és a kora középkori jelleget magán viselő orbáni rendszer kiváltságos, gazdaságilag, szociokulturálisan elkülönült és eltérő érdekcsoportjaival és társadalmi rétegeivel, valamint a minden szempontból magára hagyott, tőkehiányos  többségi társadalommal.

A Monarchia részeként elért hozzánk a nyugati kultúra, miközben a feudális kötöttségek milliókat tartottak fogva. A Nyugat közelsége miatt sokan hiszik odatartozóknak magukat, ugyanakkor milliók   olyan távol állnak a Nyugat-Európától, mintha nem is a szomszédunkban lenne, hanem valamelyik másik galaxisban.

Ezek a különböző emberi minőségek folyton egymásba akadnak. Mindegyik valami olyan társadalmat, olyan közeget akar teremteni amiben ő maga otthonosan érzi magát, viszont a társadalom másik része számára ez a fajta világ idegen, gyűlöletes és rémisztő.

Milyen mértékűek lehetnek azok a szociális, kulturális, értelmi vagy érzelmi különbözőségek, amelyekkel még összeilleszthetők az egyes társadalmi csoportok és ki tudnak adni egy nemzetet? Amikor még azt tudjuk mondani tíz millió embernek van közös platformja?

És milyen mélységű és minőségű  különbözőségek azok,  amikor a társadalom széthasad és végleg eltávolodnak egymástól ezek a csoportok?

A  legfontosabb hasadási pont, ha a társadalmi csoportok eltérő fejlődési folyamatokon mentek át történelmük során, és ennélfogva különböző értelmi,  érzelmi, habitusbeli  képességekkel, nagy gazdasági  különbséggel bírnak, illetve ilyen törés, ha egymásnak okozott történelmi sérelmeket hordoznak, ideértve a tegnapi napunk politikai bántalmazásainak történelmét is, különösen, ha a politika túllépve a számára kijelölt demokratikus kereteken, maga ássa meg a hatalmas gazdasági szakadékot és választ el társadalmi csoportokat.  Amikor nincs átjárhatóság a különböző emberi csoportok között, ahol nincs felfelé nyitott társadalom, mert mindig beleütközünk a kiváltságosok számára fenntartott rétegbe, ott könnyen kialakulnak a nagyon eltérő fejlődési irányok.

A társadalmi árkok betemetésére való igyekezet  ezek között a kasztok között csak hamvába halt kezdeményezések. Az emberek közötti különbözőségekből eredő ellentétek és kialakult árkok nem temethetők be, hiszen az emberi természetből, az emberi létezésből keletkeznek.

Aki azt vallja, hogy szép a sokszínűség, feltehetően nem gondolta át a sokszínűség valódi tartalmát, amibe beletartoznak az átlagos, a szélsőségesen jó és szélsőségesen rossz minőségek is, amibe beletartozik a nagyon különböző szellemi ritmusú, más élettempójú  emberek együttélése.

Ezeknek a szélsőséges minőségeknek az együttélése nem lehet harmónikus. Ezek összefeszülő energiák.  Ezért kényszerű. Együtt kell élniük, miközben lehetetlen az egymás melletti létezésük. Értelmezhetetlenek egymás számára. Összeilleszthetetlenek. Az egyik csak a másik kárára tud élni.

A magyar társadalomban mindig is jelen volt az alá-fölé rendelt viszonyokon túl, vagy azzal együtt, egyfajta lassú tempó. Ez a nép olyan emberi minőséget tűr meg maga között, olyanokat értékel, akik ebben a kényelmesen komótos, nehézkes tempóban haladnak és nincs meg bennük a gyorsabb, hatékonyabb tempó igénye  vagy képessége.

Azokkal szeret a magyar nép együttélni, akik nem bontják meg a megszokott ősi ritmusokat, akik nem akarnak más szellemi  sebességre kapcsolni. Mi nem cselekvő nép vagyunk. A társadalom minden szintjén jelen van ez a kettős igény, az oktatási rendszer erre épül. Tudj és akarj alkalmazkodni a blokkoló, fékező energiákhoz. Tudd elfogadni, hogy átlagos körülötted minden, és te se akarj más lenni mint átlagos. Ha esetleg valaki mégsem értette meg az ősi szabályokat akkor visszabontatjuk vele az átlagostól elütő eredményeit, ha erre önként nem hajlandó, akkor visszabontjuk mi magunk.

A mindent behálózó agyonszabályozás, agyonbonyolítás a cselekvés ellen hat, és ez is a célja, a cselekvést mindenképpen el kell kerülni.

Ahogy haladunk Nyugatról Keletre úgy változnak a fogalmak tartalma,  saját magunk karakteréhez formáljuk azokat.

A bátor, kísérletező emberi minőség a Nyugati társadalmakban  követelmény, mondhatni az életben maradás biztosítéka.  Kelet felé haladva,   egyre kevésbé tűrik meg az ilyen embertípust. Itt árulónak, felforgatónak hívják őket. A 37◦ földrajzi hosszúságtól  keletre kifejezetten nem kívánatos.

Van, ahol érdem okosnak lenni, és egyes társadalmak megnyitják kapuikat az ilyen emberi minőségek előtt, más társadalmak pedig bezárják előttük, vagy inkább mögöttük ajtajaikat.

Itt más embertípust neveznek okosnak,  sőt nem is okosnak nevezi őket a magyar nyelv és magyar nép, hanem   firnyákosoknak,  csavaros észjárásúaknak. Itt nem okos emberek vannak, hanem  firnyákosok, itt ez a típus a  túlélő.

Az, aki önkéntes alávető, az idomítható, vagy  aki már nagyon korán ráérez magától a magyar vibe-ra, aki felveszi a kispályás  stílust, aki,  a kispályára állított társadalomban,  az alig létező lehetőségek között ügyesen evickél, aki félre tud nézni amikor félre kell nézni, aki ki tud játszani az ezernyi blokkoló tényező közül egyet, hogy fél centit előrébb tudjon jutni,  aki ki tud markolni közpénzeket, vagy aki súlyos és aránytalan adóterheiből lefarag egy kicsikét, vagy az a politikus, aki meg tud hülyíteni egy fél országot,  vagy aki ki tudja azt fosztani. A jól helyezkedő nálunk az okos. Az a legokosabb, aki annyira hülye, hogy  fel sem fogja mi zajlik körülötte, őket nagyon szokta szeretni az államhatalom és a nép is. Ők a magyar álom.

A magyar társadalom nem gazdasági alapú, hanem politikai. Nincs iparunk, nincs kereskedelmünk. Aki  itt jól él, az  mind a politikából és a közpénzekből él jól.   A politika ad és a politika elvesz. Ez egy ilyen ősi magyar körforgás. Előbb tanultuk meg ezt a mentalitást, mint a latin betűket.

A magyar karakter pedig így torzul el a nyugati világhoz képest. Itt a túlélés kulcsa nem az életerő és a tetterő vagy  a cselekvés, ellenkezőleg,   a nem cselekvés, az úr-szolga viszony, az alá-fölé rendeltség elfogadása, amit életstílusunkká teszünk,  amiben mindkét karakter – az úr és a szolga is borzalmasan deformált. De nekünk ez a normalitás.

Szabadnak lenni és szabadon cselekedni nem tudunk. Nincs benne a természetünkben. Vagy legalábbis soha nem kerültünk a természetünknek ehhez a részéhez közel.

Az iskolai tananyag, az oktatási rendszer is a lomha,  nem cselekvő társadalom igényeire, habitusára épül. A feleslegesen és az értelmezhetetlenségig agyonbonyolított,  ki tudja mire jó, haszontalan tananyaggal  kompenzáljuk, hogy nem vagyunk pragmatikus nép.

Buta elméletekkel pótoljuk ki, hogy fogalmunk sincs arról  mi a hasznos tudás. Nekünk olyan soha nem volt, mi soha nem kerültünk olyan történelmi élethelyzetbe, hogy értékelni tudnánk a gyakorlatias dolgokat. Azért bonyolítunk, mert nem ismerjük az egyszerűt. Ezt a hiányosságot pedig valamivel ki kell pótolni. Agyonbonyolítjuk a semmit. De fogalmunk sincs a valamiről.

Elméletben, a szavainkban eljutottunk a végtelenig, megjártuk annak mélységeit, csak a cselekvés, az valahogy  mindig elmarad. Mélyen nemzetiek és hazaszeretők vagyunk, tele vagyunk államférfiakkal, jelszavakkal, mint a haza nem eladó és egyéb ilyesmivel, de a kérdés továbbra is az, hogy ötszáz brit tizenéves hány óra alatt foglalná el Magyarországot?

De ne legyen ennyire elméleti  a kérdés, legyen inkább gyakorlati. Hogy lehetett Mészáros Lőrinc Magyarország leggazdagabb embere? Hogy volt képes a magyar társadalom tizenhat évig fenntartani az Orbán-rendszert?  És az azelőtti rendszert?  És hogy lesz képes fenntartani a következő földesurait? 

A következő földi életem megtervezésénél biztos, hogy nem szeretnék  16◦ 22’ földrajzi hosszúságtól  keletebbre születni. Ha ezt nem támogatnák az égiek,  akkor inkább vállalom a bölcsőhalál karmáját.