A könyv és ami mögötte van

2026. június 1.

A brit és amerikai történészek, írók és történetírók voltak, akik hosszú évek alatt lerángatták rólam Közép-Kelet Európát. Sokáig nem  számoltam  közép-európai identitásommal, nem is gondoltam, hogy meghatározhat egy földrajzi régió. Pedig meghatároz.

Történelem marta térség ez, eltorzult identitásokkal, rossz tükrökkel, rossz karakterjegyekkel, elhalt belső világokkal. Teljesen magam mögött hagyni talán  soha nem fogom a „magyarságot”, hiszen mindig ez volt az élet-, és szocializációs  közegem, ami mélyen égetett belém sokféle torzulást. Mint mindannyiunkba.

De soha nem éreztem sem ismerősnek, sem otthonosnak ezt a régiót. Ez nem az én világom.  Egyszerűen rossz helyre születtem.

A brit és amerikai történészek és írók, akikkel azonosulni tudok, akik ismerősök számomra, akik segítettek, hogy ki tudjak lépni a közép-európai, fedett pályás,  belső körös szellemi attitűdből.

Talán éppen azért  nyűgözött le mindig a  stílusuk, a kifejezésmódjuk, mert annyira más. Ezt a „másságot”,  a különlegességüket sokáig nem is értettem. Aztán rájöttem miben mások.  Gördülékenyek. Könnyedek. Mi, itt Közép-Kelet Európában nem vagyunk gördülékenyek. Mi szorongók vagyunk. Erre persze minden okunk meg is van.

Idővel rájöttem, a brit írók nem egyszerűen csak könnyedek és felszabadultak, hanem magukban hordozzák a birodalmi léptéket. Ők azok, akik ki tudnak lépni saját világukból és azonnal bele is lépnek a saját világukba.  Mert nekik az egész Világ a saját világuk. És hogy mit jelent a birodalmi lépték? Tartalmasak, gazdag ismeretűek és egyszerűen nagyszerűek.

Rájuk egyáltalán nem jellemző, és írásaikban sem jelenik meg a túlkompenzáció. Nem használnak idegen szavakat, nem bonyolítanak túl semmit, de mégis érződik rajtuk a szellemi fölény,  a tág perspektíva.  A szellemi fölényt keverik az egyszerűséggel. Talán  az egyik következik is a másikból.  

Hiányzik belőlük az a nyomasztó és fullasztó megfelelési kényszer és levegőtlenség, a szárazság, ami a magyar írókat és alkotókat szorongatja. Egyszerűen csak lelkük és történelmük gazdagságából írnak. És ez a lehető legtöbb. Nekünk nincs ilyen gazdagságunk.  Bennünk nincs szellemi fölény. Ezért kompenzálunk.

Bennük ott van a végtelen óceán, a fahéj és  a vanília íze és illata, a sivatag misztériuma, Afrika, a Nílus, a Közel-Kelet és a Távol-Kelet. Belőlünk hiányzik ez a végtelenség.

Mindenki azt hiszi a magyar írók azért nem válhattak világhírűvé, mert a magyar nyelv bezárta őket ebbe a kicsiny országba. Én azt hiszem ez fordítva történt. Ez a kicsiny ország zárta be őket a magyar nyelvbe. Ebbe a fájdalommal teli nyelvbe, amit csak itthon lehet igazán érteni. Az a sajátos, örök és mély nyomor  ami megszólalt bennük,  az a magyar társadalmi mélabú, a saját  groteszk  és abszurd világuk, a kicsinyes, fenyegető és  szűkre szabott létezésük elleni kirohanások, bukások, a beletörődések és beletörések  rímekbe szedett sorai   nem lehettek  világirodalom.  A stílusuk, a nyomor, a sivárság hangja egyszerűen nem lehetett világirodalom.

A legnagyobb magyar költőnek,  Ady  Endrének #részrehajlás#        a magyar ugar  lett a költészete, ahol a dudva, a muhar, a gaz lehúz, altat, befed, ahol nincsenek virágok csak égig nyúló giz-gazok, aki  mindenkinek odavágta „Még mindig meg tudok én vetni egy nálam is bénább világot”. Neki sem ide kellett volna születnie. És sokaknak nem.

Vajon  miről és hogyan írt volna Ady Endre, Móricz Zsigmond vagy  József Attila, ha nem a magyar ugar lett volna az életterük.

Ha Magyarországnak egyszer el kell készíteni a   fejfáját   Illyés Gyula  szavait kellene ráírni:

„A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint  az isteni kinyilatkoztatások. A  népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre.

Előre kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttet ápolni fogják,  szájába adják az anyanyelv szavait. Megtisztítja a szavakat is. Aztán tanítókat nevel, akik a fiút irányítani fogják. Iskolakönyvekről éppúgy  gondoskodik, mint a nagybácsik ajándékairól és dorgálásáról.  Jóbarátokat és vetélytársakat szemel ki, akik majd védik és ösztökélik. Az egész ország egy izgalom.

Mert nem bizonyos, hogy a csecsemő megszületik. S ha megszületik is, nem bizonyos, hogy felserdül. Hányszor fordult úgy a magyar nép sorsa, hogy sanyarúságából már csak egy próféta vezethette volna ki. És az jelentkezett is. De hányszor nem jelentkezett. A nép új út előtt állt, szomjasan a szóra és a jelre. És  hasztalan várakozott.  Akinek a történelem a nagy  szerepre hangot és elmét adott, nem tűnt fel. Talán  ötéves korában megfojtotta a torokgyík. Vagy nem tudott kivergődni a sötét mélységből, amelyben e nép milliói  éltek, s halála napjáig tehénpásztor maradt, s nyugtalansága legfeljebb  szegénylegénynek sodorta. Teste megszületett, de szelleme nem jöhetett napvilágra, mert mégsem gondoltak vele, mert a nemzet rossz anya volt.”

Ilyen hosszú sírfelirat nincs, ezért csak Illyés gondolatainak esszenciálját kellene felvésni: „Mert a nemzet rossz anya volt”.

Mindannyian értjük ezeket a szavakat. Máshol viszont nem értenék meg.

Talán  Passuth László futott be nagyobb nemzetközi sikert az Esőisten siratja Mexikót című regényével, és éppen azért mert el tudott lépni a magyar nyomortól.

***

Richard J. Evans történész három vaskos kötetet írt 2003 és 2008 között a Harmadik Birodalomról.  Egy újságíró megkérdezte tőle, hogy bírta elviselni azt a  lelki terhet ami a könyvek megírása jelentett.

Azt mondta  minden nap elment a kutyájával sétálni, ami sokat segített neki, és egyébként sem hajlamos a depresszióra.

Az újságíró kérdését   nem teljesen értettem. Nem értettem, hogy megírni egy történelmi könyvet a nácizmusról, a II. világháborúról egy történésznek miért lenne akkora  lelki teher, hogy erre külön rákérdez az újságíró?

Miközben én magam is adatokat és forrásokat gyűjtöttem  ugyanebben a témában és  rengeteg fényképet, régi filmfelvételt néztem végig,   megértettem az újságíró kérdését.

Ezek a kutatások rengeteg időt vesznek el, sokszor éveket. A szerző éveken  át a nyomorúság ezer rétegét  vizsgálja, ebben él,  egy adott témára  szűkül  be a belső világa, és  az nagyon megterhelő tud lenni. Él benne a kíváncsiság, másfelől ez a kíváncsiság nagyon mélyre tudja rántani az embert.

Ezekben az években vannak témák, képek, érzetek, amik tartósabban megragadnak és időbe telik amíg elhagyják az embert.

Aztán ott áll, éppen csak, az  öreg, korhadt fa,  ágai már csak kiszáradtan, élettelenül csüngenek. Megfáradt teste haldoklik,  már olyan erőtlen, hogy   a következő vihar talán ki is  tépi a földből.  Szinte  hangtalanul sikolt a végért, mint az idős,  hosszú haldoklásra ítélt szenvedők, akik fájdalmas tekintetükkel  a megváltó halál után könyörögnek . 

Nézem a fekete-fehér képet, egy kisebb csoportot, talán negyven vagy ötven embert kísér  négy fegyveres férfi. Talán több fegyveres is volt, de csak ez a négy   látszódott a képen. Valamelyik városból gyűjtötték össze őket. Ez a kis menet,   férfiak, nők, gyerekek  mennek az  erdőben. Nézem az arcukat és azon gondolkodom, vajon tudták-e mi lesz a sorsuk. Az arcuk nem volt rémült. Talán beletörődtek sorsukba, vagy eltompult a tudatuk a hosszú gyaloglás során, amíg kiért a menetük a városból,   aztán maguk mögött hagyták  az utolsó  rozoga viskókat is és   lekanyarodtak a földútról, majd eltűntek a fák rengetegébe.

Azon gondolkodtam, ezeknek  a halálra ítélteknek miközben  várakoztak, hogy oda álljanak a gödör szélére mik voltak  az utolsó gondolataik, eszébe jutott-e az anyának, hogy megfogja fia kezét, a fiú vajon megragadta-e anyja karját, volt-e utolsó pillantás, valamiféle búcsú, akár csak egy érintés? Hallották-e az utolsó percekben a sokszólamú madárhangokat? Az elnyújtottan éles,  csipogó  és harsány madárcsevejt, vagy amint az egyik perlekedik a másikkal,  látták-e a fák zöld lombjának és a kék ég találkozásának színes csodáját?

Egy huszonéves egyetemista, aki tudósnak készült hogyan tudott leszámolni az álmaival, az életével pár óra alatt? Vagy  eltompult mindenük és ösztönös védekezésből  már nem is voltak gondolataik?  Talán teljesen mechanikus volt az egész és gyorsabb mint ahogy elképzelem.

Felfoghatatlan, hogy lehet húszezer embert  tömegsírokba lőni? Mennyi idő alatt lehet végrehajtani ilyen brutalitást? Volt erre valami szisztémája a gyilkosoknak, vagy menet közben alakult ki a hatékony rendszerük?

Talán soha, senki nem fogja rólam teljesen lekoptatni Közép-Kelet Európa stigmáit. Talán magam sem fogok ebből teljesen  kilépni soha.  De itt, én vagyok otthon. Itt vannak ezek a tömegsírok és nem Nagy-Britanniában. Nekem ez személyesebb és kézzel foghatóbb mint egy brit történésznek.

Nekem nem elég  minden nap kutyát sétáltatni amikor a saját történelmünkről írok, belőlem  nem lehet  végleg kimosni  az össze-vissza törött és karcolt múltunkat és jelenünket.  

Az igazság az, hogy másképp szólal meg egy brit  vagy amerikai író és történész, mint én vagy innen bármelyikünk.

Ahogy Ady írta „Sósabbak itt a könnyek, a fájdalmak is mások.