Csillaglesen
Világosból a sötétbe
2026. június 22.
A Hold olyan kerek, hogy majd leszakad az égről. A Nyilas csillagképben áll. Születésem pillanatában is a nyilas jegyében járt a Hold, úgyhogy erős kapcsolatot érzek ezzel a mostani égi állással. Az asztrológusok úgy tartják, a telihold kivilágít, megvilágít dolgokat, jobban át tudunk látni eseményeket, helyzeteket.
Az újhold pedig mindig az új kezdetekről, valami új létrehozásáról vagy elindításáról, újrakezdésről, új lehetőségekről szól. Azokról az állapotokról beszél, amikor még éppen csak, alig láthatóan megjelenik az előttünk álló hónap milyensége, minősége, az azokból kibomló lehetőségek, vagy éppen korlátok. Megmutat ezekből az új, még nagyon kezdetleges minőségből valamicskét, ami aztán minden egyes nappal erősebben bomlik ki és mutatja meg magát, végül a telihold idején csúcsosodik ki mindaz, ami az újhold idején elindult. Azután az új holdfázissal egy másik minőséggel kezdődik minden újra.
Annak a csillagjegynek a jellemzői hatják át az egész, nagyjából 29 napos ciklust, amelyikben a Hold éppen áll a kezdő pillanatban.
Ilyen nagy hatással lenne ránk egy kráterekkel teli kőgolyó? Még csak saját fénye sincs, a Nap világítja meg. Nincs is rajta élet. De nagyon is van benne élet. Mégis van ebben a kőgolyóban valami hihetetlen és mágikus erő, hogy tengereket és óceánokat emel meg a Földön, miközben nagyjából 384.000 kilométer távolságra vannak egymástól.
A Hold analógiája a nőiesség, a termékenység, a tudatalatti, a lélek, az álmok, a víz, az ösztönvilág, az érzelmek. A hozzá kapcsolódó asztrológiai jegy a Rák.
Gondolhatnánk, hogy a Hold a sötétség megvilágítója, de mégsem az. A Hold nem űzi el a sötétet, fénye inkább csak haloványan tör be a sötétbe, és fénye életre kelti a sötétséget, fényénél a sötét megmozdul, árnyak alakulnak ki, az előbb még látható volt valami, majd azt a valamit újra elnyeli a sötétség, talán mégsem láttuk olyan jól, aztán megint, mintha mégis életre kelne az a valamit, vagy talán mégsem. Előbb utóbb mozogni látjuk a tárgyakat, a Hold fényét olykor eltakaró felhők mozgása árnyakat formál, az ember hallucinál, bizonytalansága paranoiás állapottá fokozódhat.
A teljes sötétségnél ez talán még félelmetesebb állapot, éppen ezért a Hold a bizonytalanságnak, a félelmeknek, a lélek kaotikus és sötét erdejének a szimbóluma is, az ismeretlenben való félelmetes bolyongást jelöli.
Van valami misztikus oda-visszahatása az egész Föld–Hold rendszernek és valamennyi bolygónak akikkel a Föld, a mi életterünk egy nagy, égi pályán mozog megbonthatatlan egységben, időtlen idők óta.
Nikola Tesla állítólag hallotta a bolygók közötti beszélgetéseket. Beszélnek-e a bolygók egymással vagy bármilyen kapcsolatba kerülhetnek-e egymással, ez a Teremtés nagy titkai közé tartozik. És ha az emberek többsége nem is hallja a bolygók szavait és egymásnak küldött üzeneteit, mégiscsak lehet közöttük valami élő kapcsolat.
Mennyi mindent rejt az égbolt, ez a mozgó, forgó, keringő rendszer. Fürkészésére már ősidők óta voltak vállalkozók.
Az asztrológia és az asztrológusok, ennek a több ezer éves, megfigyelésekre épülő rendszernek az ismerői, energiákat és várható jövőbeni eseményeket jósolnak meg a bolygók közötti kapcsolatokból, a bolygók közötti együttállásokból, szembenállásokból, rossz és jó fényszögekből.
Tudják melyik bolygók szeretik egymást, és ha egymás mellé kerülnek, akkor barátságukból támogató energiát kapnak a Föld lakói, és vannak olyan bolygók akiknek közelsége felér egy égi háborúval, ami lehull persze mindannyiunkra.
Figyelik a bolygók, a kisbolygók minden léptét. Előre jósolnak történéseket ahogy a bolygók érintik és áthaladnak a csillagokból formálódott jegyek között, a változó energiáikból.
És ott fent, a sötét égbolton, ott van a sűrű csillagszőttes, ezek a fényesen égő, neon csodák, ezek az égi tájolók.
Ebből az égi térképből az emberiség mindig olvasott. Jeleket, apályt és dagályt, jövőt, jelent, iránytű és térkép volt az utazók, a sivatagot járók és a hajósok számára.
A csillagképek is égi rajzok, amit az ember meglátott odafent és megtöltötte mindenféle elképzeléssel, energiával és legtöbbször régi mitológiai alakok, istenek és istennők tulajdonságaival azonosították őket és azok neveit aggatták rájuk.
Az emberiség erősen összekapcsolódott az égi életterével.
Annak ellenére, hogy ilyen sok minden történik a fejünk felett, eszembe jutott, hogy még soha nem láttam azt a pillanatot, amikor a nappalból éjszaka lesz, úgyhogy én is elkezdtem fürkészni az eget.
Kiderült, hogy a nappal és éjszaka „váltópillanata” az nem egy jól kivehető, pontosan érezhető pillanat. A sötétedésnek van egy elnyújtott ideje. A természet komótos, megadja az idejét és módját a dolgoknak.
Először is, a szétfolyó, össze-vissza szélű, alakot váltó fehér pamacsokat odafent az égen átszínezi a lemenő Nap. A kékségbe belemosódnak ezek a narancsos, rózsaszínes foltok.
Ez a színes felhőtömb a D betűt formáló vékony sarló alakú Hold felé úszik, lassan eléri, majd átmegy előtte. Néhány nap telt még csak el az Ikrek újholdtól, ezért a Hold különleges, kifinomult ékszerként ül az égen.
Még látszanak a repülők fehér csíkjai, amit maguk után húznak, talán két perc sem telik el már csak a hangjuk hallatszik, a piros és fehér fényt felváltva pulzáló lámpáikból látható a mozgásuk.
Röviden villódznak az utcai lámpák aztán egyszerre felkapcsol mindegyik.
Az ég színe egyre mélyebb kék, az ég viszont még üres, egyetlen csillag sem látható.
A természet viszont él. Nagy méretű, berregő rovarok jönnek-mennek, aprócska madarak cikáznak a fejem felett, felfoghatatlanul gyorsak és mindig neszel valami a fák között.
Türelem kell a csillagleshez.
Tovább mélyül a kék szín az égen és elkezd egy kis sötétszürke szín is megjelenni. Olyan szürke, mint a viharfelhők, sötét és komor.
Feltűnnek az első halovány, apró pöttyök, először három, háromszög alakban. Aztán hamarosan újabb kettő.
Dél és Kelet irányából két, élesebb és erősebb fényű csillag jelenik meg. Amatőr csillagászomtól megtudom ez a Vega és az Arcturus.
Az egyre mélyebb árnyalatú kék és sötétszürke még inkább összemosódik.
És lett sötétség.