diktatúra vs demokrácia
2026. február 07.
Diktatúra-e az amiben élünk ma Magyarországon? Teszik fel sokan ezt a kérdést. Vannak akik szerint egyértelműen igen, egy diktatórikus rendszerben élünk, vannak akik azonnal elhárítják ezt a feltételezést és megrökönyödve adnak nemlegest választ – tudod te egyáltalán mi az a diktatúra? – csattanak fel esetleg. Mások szerint részben, bizonyos elemeiben diktatórikus rendszert épített ki Orbán Viktor.
Induljunk is ki ebből a kérdésből, tudjuk, hogy mi a diktatúra? Ha meg kellene fogalmaznunk mi minősül diktatúrának tudnánk rá válaszolni?
Sokszor használunk úgy szavakat mintha teljesen tisztában lennénk annak a fogalomnak akár az értelmi akár az érzelmi tartalmával, vagy mélységeivel. Holott semmit nem tudunk róla. Olyan szépen fejezi ki ezt a jelenséget a magyar nyelv „üres szavak”. Voltaképpen a legtöbb, gyakran használt fogalmainkhoz nem igazán tudunk érzelmi tartalmat társítani.
Ugyanígy vagyunk a diktatúra fogalmával is. Használjuk folyamatosan, úgy hisszük tényleg értjük mit jelent, de valójában nem. A legtöbb embernek nehézséget okozna a diktatúrának, mint fogalomnak a meghatározása vagy akárcsak elnagyolt körülírása is. Persze nem lehet fogalmaknak „tól-ig” tartalmat adni, mivel ezek az átélt és megélt szubjektív érzelmek az adott fogalom ezernyi mintáit rajzolhatják ki. Sokszor még szavakat sem találunk a megélt érzelmeink kifejezésére. Amíg fogalmak saját személyes élményeink mentén nem töltődnek fel érzelmekkel és azoknak mély megélésével és megértésével, addig csak üres szavak maradnak.
A diktatúrák a XX. század termékei? Diktatúra az ha egypártrendszer van? Vagy ha tankok és fegyveresek masíroznak az utcákon?
A diktatúra egy személy? Vagy esetleg több mint egy személy? Talán egy kollektív társadalmi őrület?
Diktatúra az, ha elvisz a rendőr bizonyos személyeket bizonyos helyekre? Az viszont nem diktatúra ha bizonyos személyeket nem visz el a rendőr bizonyos helyekre, ahova egyébként el kellene vigyen?
Diktatúra csak fegyveres erővel tartható fenn? Esetleg elegendő, ha a milliók feje kong az ürességtől, vagy ha évszázadok és azok durva, agresszív hatalmaskodói tanították a társadalmat az önkéntes alávetésre?
Az ezredfordulóval úgy tűnt Európa végleg maga mögött tudhatja az ilyen típusú rendszereket. A régi fekete-fehér képeken és filmeken olyan távolinak tűnik Adolf Hitler, Himmler és Goebbels, a Nürnbergben masírozó fekete egyenruhás SS katonák vagy éppen Sztálin. A legfiatalabb generáció talán már képekről sem ismernék fel a XX. század szörnyalakjait. A Mein Kampf 1924-es kiadásai valahol az antikváriumok leghátsó, eldugott polcain pihennek, mint letűnt korok szégyenletes emlékei. Ki tudja ki és milyen régen vette utoljára kezébe?
Mégis, ha újra meghallgatjuk Adolf Hitler beszédeit valahogy olyan érzésünk lehet, mintha a szavai ma is hallhatóak lennének politikusaink szájából.
„Újra felemelni Németországot” – mondja Hitler „Make America Great Again” – áll a felirat Donald Trump kampányaiban.
„Népünknek akkor drámai inflációt kellett elszenvednie, amely milliókat fosztott meg a megtakarításaiktól. Mindez a 1918. novemberi emberek műve volt, és a felelősség őket terheli.” – ordibálja Hitler 1933-ban.
„Háborús infláció” hirdeti ma óriásplakátokon az orbáni propaganda.
A II. világháború után a fegyverek kora mégiscsak lezárult, a nagyhatalmak Közép-Európát a Szovjetunióhoz csatolták, a rendszer ellen fellángolt szabadságvágy hevületében egyszer-egyszer, rövid időre újra előkerültek a fegyverek de 1956 és 1968 gyorsan elbukott forradalmak lettek.
Európa elszokott a háborúktól. Elég volt ehhez egy-két generáció, aki nem tapasztalta meg a fegyverek hangját.
A délszláv háború annyira Európa peremén történt, szinte észre sem vettük, hogy a déli határunktól pár kilométerre népírtás zajlott éveken át. Legfeljebb a híradásokban láttunk belőle néhány képkockát.
Mindenki elfelejtette hogyan jönnek létre katonai és politikai szövetségek, hogyan kacsint össze Európa felett néhány hataloméhes őrült.
Az ezredforduló közeledtével sokan hitték, hogy Magyarország is szabad és demokratikus útra léphet. Harminchat évvel a rendszerváltás után, visszanézve erre az időszakra felfoghatatlanul naív, sőt inkább ostoba elképzelés volt ez. Ekkora időtávlatból nézve olyan egyértelműnek tűnik, hogy ez az út soha nem volt nyitva Magyarország számára.
A XX. század diktatúrái olyan mértékű pusztítást végeztek, hogy azt gondolhatnánk a közép-kelet európai emberek megtanulták a leckét. Megtanulták és kiismerték a diktatúrák természetét. Megtanulták hogyan, miből, miképpen alakul ki egy diktatúra. Olyan egyértelműnek tűnhet, hogy éppen mi, a közép-európai népek azonnal felismerjük az ilyen rendszereket.
Mi, akik az áldozatok és elnyomók társadalma vagyunk, mi, itt Magyarországon akik a XX. század minden típusú elnyomását megszenvedtük, mi, akiknek karakterjegyeiben tovább élnek ezek a rendszerek, éppen mi, itt Közép- Európában felejtenénk el hogy néz ki egy diktatúra? Milyen az amikor már megint bekerített minket egy agresszív rendszer?
Éppen nekünk okoz gondot megállapítani, hogy mi számít diktatúrának?
Talán azért nem vesszük észre mert mindig ebben éltünk? Talán nehéz a számunkra természetes állapotot körülírni?
Vagy éppen fordítva, egyáltalán nem okoz problémát ennek a megállapítása?
Lehet, hogy nagyon is tudjuk miben élünk itt Magyarországon. Talán pontosan tudjuk mi történik velünk.
Lehet, hogy nem is tudnánk más minőségű társadalomban élni. Csak az ilyen elnyomó rendszerekben érezzük otthonosan magunkat. Lehet, hogy nagyon is értjük. Talán az elmaradottságunk miatt az egyenlő, szabad versenyt nem is kívánjuk. Lehet, hogy az elmaradottságunkhoz sokkal jobban passzol a nem teljesítmény alapú társadalom. Az is lehet, hogy ezt mindannyian tudjuk. Nekünk az elnyomó politika kell, abban tud igazán a tehetségtelen akarnok tobzódni.
Lehet, hogy senki nem akar Magyarországon tiszta lapok szerint játszani. Mert esetleg kiderülne mindenkiről, hogy messze nem az aminek látszik.
Sokaknak kell Magyarországon az elnyomó politikai hatalom, ami biztosítja számukra a szerepjátszást. Sokaknak egyetlen tudománya van és egyetlen érdeke, a demokrácia kigáncsolása, a politikai és ehhez kapcsolódó gazdasági erővonalak jellemtelen erkölcstelen erőszakos megrajzolása. Sokan szeretik a Júdás pénzt. Vagy inkább nem tudnának egyéb más módon vagyont, de még aprópénzt sem szerezni. Sokaknak Magyarországon sokkal nagyobb perspektívát ad egy elnyomó rendszer mint a demokrácia. Demokratikus keretek között a partvonalon kívül telne el az életük, míg a diktatúrában föl tudnak sokan kapaszkodni magas állami-, gazdasági és tudományos pozíciókba. Mert oda csak jellemtelenség, megalkuvás kell. És abból Magyarországon nincs hiány.
Tudják ki kivel, mikor hol kell összekapaszkodni és persze azt is kivel nem és miért nem.
Demokratikus keretekre itt Magyarországon a legkevésbé van igény.
Mindenki ismeri az elnyomó rendszerek játékszabályait. Ahogy az elnyomók, legyen vörös vagy narancs színezetű, úgy az alsó tízmillió is tudja a dolgát, ismeri a szerepét. Évszázadok alatt a jobbágy beletanult szerepébe.
Lehet, hogy az elnyomó politikai rendszerek itt Közép-Európában a kontraszelektált politikai és gazdasági elit és az együgyű társadalom legkedvesebb játéka. Vagy az egyetlen ismert játéka.
Mint a diliházban. Sok, teljesen érdemtelen, alacsony minőség szeret koronával a fején és közpénzekkel kitömött zsebekkel jönni-menni, magas társadalmi szerepeket magukra ölteni, az együgyű nép pedig tapsol és áhitattal nézi királyaikat, a felszentelt kontraszelektáltjait és ócska premessiásait.
Az egyik elnyomó rendszer előtt még be sem zárult a történelem ajtaja, de már a résnyire nyitott ajtó mögött ott tolonganak a következő elnyomó rendszer érdekcsoportjai. Ezek felváltva marják egymást az állami koncokon, újra és újra felosztják egymás között a közös javainkat, amihez krónikus, gyógyíthatlan kötődésük van.
Mindamellett, hogy diktatúrák sok helyen kialakultak és működnek a világban, mégis számomra a diktatúra annyira Közép-Kelet-európai jelenség. Hozzánk tartozik. Ízig-vérig közép-kelet-európaiak vagyunk.
Borisz Jelcin, Putyin, Orbán Viktor, Robert Fico, Babis, Alexander Vucic, ezek mind mi vagyunk, belőlünk és közülünk sarjadtak ki, a társadalmaink kórképei. A mi saját kórképeink.
Úgy látszik el kell fogadjuk, hogy Közép-Európa történelme mindig mozgalmas és izgalmas, durva és kegyetlen, nyomorgató és fojtogató, gyilkos és ádáz, alig- alig található benne nyugodt, csendes, stabil időszak.
Aztán valahogy azon kaptuk magunkat itt, Magyarországon, hogy foglalkoznunk kellett azzal a kérdéssel, hogy vajon az orbáni-rendszer idején, a 2010 és 2016 közötti időszakban kiépült-e egy diktatórikus kormányzás?
Igen, ki lehet mondani, hogy Magyarországon diktatúra van. Még akkor is vagy annak ellenére is, hogy az ezer éve elnyomásban élők milliói – megszokott létállapot okán – nem is veszik észre vagy egyáltalán nem is érdekli őket hogy diktatúrában élnek.
És akkor is annak minősül, ha a társadalom bármilyen oknál fogva nem reflektál a saját társadalmi körülményeire.
A demokrácia a társadalom tagjainak élő és eleven kapcsolatát igényli a szabadságjogok gyakorlása terén.
Ha a társadalomnak ilyen kapcsolata nincs a szabadságjogokkal azt már nem lehet demokratikus társadalomnak nevezni.
A diktatúra fennállásának kérdése ugyanis nem társadalmi tudatállapothoz kapcsolódik, hanem egy tényállapot. A társadalmat elnyomó és semmibe vevő politikát nem csak fegyverekkel lehet csinálni. Elegendő egy ezer éve elnyomásban élő társadalom. Diktatúrát jogtechnikai eszközökkel is meg lehet valósítani.
Törvényekkel, rendeletekkel, a végrehajtói hatalom irányításával, a fegyveres erők feletti rendelkezéssel olyan mélyen lehet belevágni a társadalom szövetébe ami akár alapvetően béníthatja meg a társadalom egészét vagy lehetséges ezekkel az eszközökkel alapvető társadalmi folyamatokba beavatkozni, ezeknek a természetes irányú folyását súlyosan befolyásolni. Ez a beavatkozás több irányú. Irányul a gazdaságra, a tömegek kulturális-, szellemi és emberi minőségének megváltoztatására.
A diktatúra kialakításához vagy fenntartásához használt eszközök között nem igazán lehet rangsort képezni, aszerint, hogy melyik a leglátványosabb, legfeltűnőbb, leghatékonyabb, mivel mindegyiknek meg van a maga szerepe és helye a társadalom feletti kontrolra.
Egy társadalmat minden szinten és minden területen felügyelni, ellehetetleníteni, megbénítani csak az államhatalom tud. De az államhatalom képes erre, hiszen koncentráltan a kezében tartja a törvényhozó-, és a végrehajtó hatalmat, az igazságszolgáltatást, a közintézményeket és rendelkezik az állami forrásokkal.
Az, hogy melyik félelmetesebb, a jogalkotási eszközök, a központosított közigazgatás és igazságszolgáltatás, vagy a gazdaság és média feletti kontroll, esetleg az értelmiség ellehetetlenítése, mindegy is. Ezek mindegyike használatban van.
De talán a legnagyobb pusztítást nem is eszközökkel végzik, hanem a személyiségükkel.
A diktátor és a diktatúrát működtetők deviáns, pusztító, romboló, romlott, alacsony minőségű, erőszakos személyiségek. Minden, a teljes társadalom az ő alacsony minőségükön keresztül kényszerül létezni. Az egész társadalom átitatódik és ehhez a romlott alacsony minőségbe zuhan vissza egy korábban magasabb civilizációs fokon álló szintről.
Kivonják a társadalomból a színeket, önmaguk borzalmas, silány minőségével átkenik és átnevelik azt.
Maguk mellé alacsonyítják a teljes társadalmat. Ha benne az egyén nem is válik ugyanolyan romlottá mint maga a diktátor, de mégis az alacsony minőségben kénytelen élni. A társadalom minőségét a diktátor és a környezetét alkotó érdekcsoportok alacsony minősége fogja meghatározni. Mindenki az ő romlottságukba keveredik és aztán ebben is kénytelen élni.
A társadalom többségét ilyen-olyan mértékben ténylegesen le is rontja minőségileg.
A diktatúra szándék kérdése.
A közigazgatás központosítása – ha azt nem indokolja valami súlyos és valós külső körülmény – már egy elnyomó hatalom irányába mutat.
A központosítás már az intézmények irányítására és függetlenségük elvonására tett egyértelmű és határozott lépés.
Amikor egy politikai formáció felhagy azzal, hogy a társadalmat mint egészet kezelje és nem célja a társadalom egészének a gazdasági jóléte, sem pedig az érzelmi jól léte hanem egyes csoportosulások között osztja fel az ország javait és ezzel tartósan fenntart egy súlyosan igazságtalan rendszert, az nem demokrácia, hanem hűbéri láncolat kialakítása, ami a középkori királyságok jellemzője volt. A hűbéri lánc lényegében és tartalmában hasonlatos a diktatúrához.
Magyarország a társadalmának jelentős és minden irányú függősége miatt mindig is magas kockázati besorolású állam lesz a diktatúrák kialakulását illetően. Az öregedő magyar társadalom egyre kiszolgáltatottabb lesz az elnyomó rendszerekkel szemben. Forradalmakat fiatalok csinálnak. Az elnyomó rendszerekből a fiatalok inkább kinyitják a Világ ajtaját és kisétálnak rajta. Nem fognak forradalmakkal és ellenállással bíbelődni, ha egyszerűbb módon is ki tudnak szabadulni az ilyen közegből.
Ha Magyarországon úgy döntene egy politikai formáció, hogy végleg lebontja a demokratikus alapokat és elvonja a társadalomtól a szabad választás lehetőségét, elképzelni sem tudom hogyan lenne képes védekezni ez ellen a magyar társadalom. Hogyan tudná visszaszerezni a nép a hatalmat az elnyomóitól?
De egyelőre távolodjunk el a magyarországi állapotoktól és közelítsünk általánosabban a diktatúrákhoz, hiszen nem csak egy aktuális kérdés, hanem egy hihetetlenül izgalmas kutatási terület. Miként jön létre egy diktatúra, hogyan működik, mikor és miért szűnik meg?
Van egy másik ok is amiért fontos a diktatúrák természetének minél alaposabb kiismerése. Ez talán a legfontosabb ok.
Felfoghatatlanul borzalmas ahogy néhány őrült ember képes kiemelkedni a társadalomból, maga köré gyűjteni tömegeket és elpusztítani egy civilizációt. Ez ugyanis a civilizációra nézve megalázó. Elmondhatatlanul megalázó a civilizált világ számára, ahogy ezek a diktatúrák képesek felépülni, egyre kiterjedtebben működni és felszámolni társadalmakat. Riasztó, hogy mennyire nem képes megérteni a társadalom mi formálódik körülötte és még ijesztőbb, hogy mennyire védtelennek bizonyul a társadalom az elnyomóival szemben.
Nem állítom, hogy könnyű megérteni egy diktatúra kialakulásának és lefolyásának menetét, az egyén viselkedését és kapcsolatát a diktátorral, a diktatúrában elfoglalt helyét és szerepét. Az egyén viselkedése, motivációja sem egyféle.
Az bizonyos, hogy egy diktatúra nem a semmiből alakul ki, egy diktatúra nem egyik pillanatról a másikra terem és nem csak úgy átszalad a fejünk felett.
Leírható-e a diktatúra bizonyos kritériumrendszereken keresztül?
Minthogy az emberiség megélt néhány diktatúrát a világ különböző pontjain, különböző történelmi időszakokban, igenis tudunk támpontokat találni mi minősül vagy mit minősíthetünk diktatúrának.
Igen, fel tudunk állítani bizonyos kritériumrendszert, azzal, hogy a diktatúra fogalma, tartalma mást jelent bizonyos korokban, ezért nekünk a jelen korban élőknek is az adott korhoz kell igazítani a diktatúra fogalmát.
A saját korunkra szabva kell újra és újra értelmezni.
Újra meg kell vizsgálni a diktatúrát mint társadalmi jelenséget.
Vannak bizonyos hasonlóságok és eltérések diktatúra és diktatúra között.
Hasonlóak a kockás papíron kiszámolt és precízen kiadagolt érzelmi töltést illetően, amivel elárasztják a társadalmat, aminek következménye egy befolyásolhatóvá és irányíthatóvá váló tömeg. Közös jellemzőjük még a tervszerűség, a kiszámítottság, embertömegek lealázása és lealacsonyítása.
Hasonlóak abban is, hogy az elnyomó rendszerek kialakulásához mindenképpen kell egy mély társadalmi krízis, amire a diktatúra egyfajta viszontválaszként jelenik meg. Csak éppen ez a társadalmi viszontválasz ugyanolyan erőszakos, mint ami ellen eredendően létrejött. Így juthatnak el társadalmak egyik szélsőséges irányból egy másik szélsőséges irányba. Újra és újra. A XX-XXI. századi Magyarország erre talán a legjobb példa.
Különbség van aszerint, hogy melyik földrajzi területen, melyik történelmi korban alakul ki. Más egy afrikai katonai diktatúra a XXI. században, mint a náci Németország az 1930-as években, már csak a hadiipar és technológia fejlettsége miatt is.
Különbség van aszerint, hogy milyen társadalomból növekszik ki egy elnyomó rendszer, milyen válság jelenik meg a társadalomban, az a válság rövid távon áll-e fenn a társadalomban vagy esetleg már hosszabb időn keresztül.
Súlyos társadalmi probléma kialakulhat a társadalom évszázados elmaradottsága miatt, ahogy ez történt Oroszországban, ahol a bolsevik hatalomátvétel alapja az évszázados feudális rendszer, mint társadalmi krízis szükségszerű átalakításának igénye volt, ez vezetett a Romanovok kivégzéséhez és ezzel a cári rendszer felszámolásához.
Németország viszont egyáltalán nem állt a civilizáció alacsony fokán, mégis Hitler és a nácizmus bölcsőjévé vált, egyfajta civilizációs rövidzárlatként.
A nácizmus azt mutatja, hogy a társadalmi krízis egy világhatalmi átrendeződést követően is kialakulhat, ahol egy viszonylag rövidebb, válságos időszak teremt meg egy gyilkos rendszert.
Eltérés van területi érintettségét illetően is. Egy diktatúra működhet egyetlen országban, példa Észak-Korea, de túl is léphet a saját országának határain, erre mind a nácizmus mind a kommunizmus példa.
De különbség van a diktátorok személyisége között is. Olyan értelemben, hogy bár kiépítik az országban a diktatúrát, központosítanak és mindent egy kézben tartanak, de a személyiségük mindemellett ad egyfajta stabilitást, rendelkeznek a „jó apa” karakterével, amit nyilván nem mindenki lát beléjük, de a többség elfogadja őket. A diktatúra fennállása mellett viszonylagos nyugalmat biztosítanak. Feleslegesen nem ingerlik a társadalmat, nem szítanak folyamatos nyugtalanságot. Ilyen volt Kádár János, Fidel Castro vagy Josip Tito is. De vannak olyan diktátorok akiknek a személyisége magában hordozza az agresszivitást. A társadalom állandóan érzi a fenyegetettséget, vagy a folyamatos provokációt a diktatúra működtetői részéről. Kérkedő módon kihangsúlyozzák az uralkodó és elnyomotti társadalom közötti gazdasági és társadalmi különbségeket. Látványosan visszaélnek korlátlan hatalmukkal, elfordulnak és elzárkóznak a többségi társadalomtól. Megnyilvánulásaik erőszakosak, kirekesztők, kifejezetten szeretnek megtámadni társadalmi csoportokat, népcsoportokat. Állandó hergelik és nyomás alatt tartják a társadalmat. Agresszívan avatkoznak a lakosság magánszférájába. Visszaélésszerűen működnek. Ilyen erőszakos típusú diktátor volt Adolf Hitler, Nikolae Ceausescu vagy Orbán Viktor. Vannak destruktív és kevésbé destruktív személyiségű diktátorok és nyilván az értelmi-érzelmi képességeik sem egyformák. A kiépített diktatórikus rendszerben nem egészen mindegy a társadalom szempontjából, hogy nagyon rossz minőségű diktátora van, vagy csak közepesen rossz minőségű.
A legizgalmasabb kérdés mégis az, hogyan alakulhat ki egy diktatúra. Erre a kérdésre a válaszokat azt hiszem alapvetően a társadalomban kell keresni. A diktátort lehetetlen elválasztani a társadalomtól. Ezért külön-külön és együtt is érdemes vizsgálni a diktátort és a társadalmat is. Melyiknek van nagyobb szerepe egy diktatúra kialakulásában?
Nyilván együttesen hatnak, de meggyőződésem, hogy a társadalomnak nagyobb szerepe van. A társadalom valamilyen okból megnyílik a diktatúra befogadására.
Bizonyos fogalmak összetartoznak, egymáshoz tapadnak, egyik következik a másikból. Ahogy a demokrácia csak a civilizációval értelmezhető, úgy a diktatúrához hozzátartozik a társadalom kulturális hiányossága és a civilizáció alacsony foka, gazdasági erőforrások hiánya és mindezekből adódó kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzése.
A diktatúra valamilyen egység felbontása vagy felbomlasztása. Szétbomlasztása a társadalomnak. Szétbomlasztása valamilyen addig fennálló állapotnak, rendnek, rendszernek. A diktatúra a korábban meglévő viszonyok elleni fordulat.
A diktatúra a demokrácia hiánya. A demokratikus erő a társadalomban élő különbözőségeknek – legyen az gazdasági, vagyoni, vallási, – összeolvasztása, egységbe foglalása, közös platformok, közös alapok megteremtése, amely közös alapokon aztán a különbözőségek valamilyen mértékű egymásba fonódása végbemehet. Elismerése az egyén létezéséhez való jogának. Az egyén létezésének tisztelete. A tudás sokasága. A tudományok és a művészet aktív sokszínűsége.
A demokrácia magában hordozza a kultúra egy stabil szintjét, amit soha nem engedünk lesüllyedni, mert igényünk van bizonyos polgári értékekre, erkölcsi normákra a mindennapi működésünkhöz. Ide tartozik az egymás felé fordulás milyensége és minősége amiből nem engedünk. Ezeket nem hagyjuk kiveszni a társadalmunkból. A bizalom. Amibe alapvetően és elsődlegesen beletartozik, hogy fel sem merülhet, hogy a társadalomra maga az államhatalom emel kezet.
A társadalmi csoportosulások természetes alapú elkülönélésének valamilyen mértékű összekapcsolásának igénye jellemzi a demokratikus társadalmakat.
Az összekapcsolódás magában foglalja, hogy a különböző csoportosulások a társadalomban nem fordulnak egymás ellen, tartósan legalábbis nem – és nem vívnak folyamatosan életre-halálra menő viadalokat.
Természetes különbözőségek nem elkerülhetők. Mindig lesznek társadalmon belül eltérő érdekek, de a demokrácia igyekszik mindezeket összeilleszteni, harmónikusan működővé tenni.
Különbözni csak jól lehet és csak annyira, hogy közös foglalatba lehessen csiszolni az állampolgárokat.
Ettől válik egy ország nemzetté. Nem minden ország nemzet is automatikusan. Magyarország nem nemzet. Ha visszanézünk ezer éves történetünkre látható, hogy soha nem is működött nemzetként. Éppen azért vált mindig prédájává külső erőknek, mert nem teremtette meg társadalmában az egymás felé fordulás kultúráját, nem tudtunk stabil egységként fellépni külső agresszorok ellen. Mert a magyar társadalom mindig a kiskirályok és érdekcsoportok társadalma volt, akik a sztyeppei, vad, kizsákmányoló despotikus természetükből, hagyományaikból és életformájukból eredően a társadalomban nekik alárendeltekkel szemben mindig durván, ridegen és kizsákmányolóan bántak. A kiszolgáltatottak felé tanúsított teljes érzéketlenségük és kegyetlenségük, a sztyeppei vad barbarizmusból táplálkozott mindig is, és ez tovább élt a nekik kiszolgáltatottak feletti uralkodási vágyban, a magyar urak gőgjében, amit minden korban feljegyeztek az idegenek és ami olyannyira visszataszítóvá tette őket.
A diktátor kizárólag egy súlyos krízisben lévő társadalomból emelkedhet ki. A diktatúra célja nem a krízis megoldása – ha lehetséges egyáltalán annak gyors és rövid távú megoldása – sokkal inkább tovább szítja azokat és kihasználja a társadalom megroggyant állapotát, az egyének saját hiedelmeit, félelmeit, de leginkább az emberi gyarlóságot és mindezt a maga alantas és agresszív céljaira használja fel.
A diktatúra fogalmi-értelmi-érzelmi meghatározása többszörösen nehéz. Azért nehéz mert sok eleme teljesen észrevétlenül hat az emberre.
Az elnyomó rendszer az embert hozzá idomítja a legkülönbözőbb eszközökkel és módokon a diktatúra tartalmához. Aki egy diktatúrába beleszületik vagy abban él hosszabb ideig, annak az embernek abnormális dolgok teljesen természetesnek hatnak. Elfogadja, mert nem ismer más létezési formát. Egy elnyomó rendszer meghatározásánál az is problémába ütközik, hogy a társadalom egyik része – nyilván a kisebb része – akik a kevés kiváltságosi oldalra esnek, azok a kiváltságaik mentén nyilván nem fogják a diktatúrát diktatúrának nevezni, hiszen számukra sokkal inkább a lehetőségek tárházát jelenti, és semmilyen formában nem tudják megérteni az elnyomottak érzésvilágát és talán nem is akarják.
A diktatúra egy összehangoltan és kiterjedten működő politikai szervezet, amely rendszerben ha vannak is demokratikus intézmények azok formálisan léteznek, nem funkciójuknak megfelelően, sőt kifejezetten a diktatórikus rendszer érdekében eljárva működnek, kiüresítve saját maguk lényegét.
A diktatúrák meghatározott célra szerveződnek, egy szűk csoport kisajátítja egy társadalom gazdasági erőforrásait, politikai -, törvényhozói befolyását, vannak támogatói, érdekcsoportok akik érdekében, javára az elnyomást gyakorolják. A diktatúra működtetői elköteleződésüket számtalan módon fejezik ki. Meghatározó pozíciókat vállalnak az elnyomó rezsim által működtetett államapparátus különböző szintjein, arcai vagy háttérmunkásai lesznek a diktatúrának.
Minden diktatúrának a közös jellemzője, hogy van egy csoportosulás, amelyik erőszakkal a társadalomnak a nagyobb részét elnyomotti vagy mondhatni áldozati pozícióba kényszeríti. Erőszak alatt értendő a tényleges fizikai kényszer és értendő az emberi lelkek megnyomorításának különböző módszerei és formái. Az államhatalom a szükségesnél nagyobb mértékben jelenik meg a társadalom privát szférájában, beavatkozásai és korlátozásai a társadalmi rendszerekbe és folyamatokba indokolatlanok vagy a szükségesnél jóval nagyobb mértékűek, erőteljesen központosít, közvetlen irányítás alá von és általában mindent tőle függő helyzetbe hoz.
Mik lehetnek az ellentartó erők? A demokrácia nem tudja önmagát megvédeni. Csak és kizárólag a társadalom képes a demokrácia védelmére. Az államhatalomnak egyszerűen nincs más korlátja.
Különösen azért mert az ilyen mértékű és mélységű állami beavatkozásokkal szemben az egyén vagy kisebb csoportosulások nem rendelkezik olyan eszközkészlettel ami ennek káros és igazságtalan hatásait csökkenteni, ellensúlyozni vagy semlegesíteni tudná.
Az államot igazgató szervezetek, mint az adóhatóság, a rendőrség, az ügyészség, a bíróságok mind bekerültek a közvetlenül a miniszterelnök irányította láncolatba.
És ezeket a függésben lévő szervezeteket a miniszterelnök használja és irányítja az ő személyes ügyleteihez.
Az elnyomó rendszer ahhoz, hogy hatalmát, kiváltságait és erejét fenntartsa, ahhoz a társadalom tagjait le kell gyengíteni. Ez a legyengítés nem kizárólag abból áll, hogy a gazdasági javaktól megfosztjákaz elnyomottakat hanem minden további formában ellehetetlenítik, megfosztják, kigáncsolják, ezzel biztosítva hogy erejüket vesztettek legyenek, hogy ebben az erőtlenségükben ne legyenek képesek az elnyomók fölé kerekedni. Az elnyomó rendszer kiszolgálói minden szinten elvégzik ezeket a feladatokat. A tehetségek, az értelmiség, a művészet, a kultúra, az irodalom, a magasabb eszmék képviselői a legkiszolgáltatottabbak ezekben a rendszerekben, a diktatúrák legnagyobb ellenségei, mivel olyan érzelmi befolyásoló hatásokat tudnak kiváltani a társadalomban, ami komoly veszélyforrást jelentenek, éppen ezért ezeknek a területeknek abszolút irányítás alatt kell állnia.
Minden elnyomó rendszerben szükségképpen lennie kell egy elnyomott rétegnek is, ezért az embertömegeket egyszerűen fizikai szabadságuktól megfosztva, fegyveres erőkkel védett határok közé szorítják, így kényszerítve egy diktatúrába az áldozatokat vagy egyéb módon teljes függésbe hozzák az elnyomott réteget. Paternális, megalázó büntető-jutalmazó módszerekkel a leigázottak, megalázottak társadalmi kasztjába idomítják a társadalom többségét. Alázatossá bántják a társadalmat. Sértő, lealacsonyító és megalázó kompromisszumokra, megalkuvásokra kényszerítéssel integrálják a kiszolgáltatott társadalmat a rendszerükbe.
Ha közelebb akarunk lépni a diktatúrák megértéséhez nem is az eszközökkel kell legelőször kezdeni, hanem a diktatúra céljával. Mi a diktatúra célja?
A diktatúrának ugyanis mindig van célja. A diktátornak célja van. Természetesen a diktátor is ugyanabból a társadalomból lép elő amelynek átformálására vállalkozik. Ismeri és érti a saját társadalmának válságát, ismeri és osztozik a társadalom sérelmeiben. Ő maga is indulatokkal átitatott ahogy maga a társadalom is.
Aztán a diktátor kilép a tömegből és a maga elképzelései, indulatai mentén nekikezd a társadalom átalakításának.
Önmagában nem minősíthető diktatúrának, ha valaki kilép a tömegből és felvállalja a társadalom szükségszerű átalakítását. Ilyen indíttatás nevezhető nemes és önzetlen élreállásnak is. Bizonyos történelmi időkben szükségessé válik a társadalom jelentős átalakítása, kiigazítások és jóvátételek. És lehet, hogy az uralkodó, a társadalom vezetője a helyes és szükséges reformokat, a szükséges és hatékony korrekciókat erős kézzel hajtja végre, és lehet, hogy a társadalomnak nagy áldozatokat kell hoznia a jó irányú korrekciókért, mert a körülmények ezt megkövetelik. Ez egy nemzeti ügy, egy belső újjászervezés. Itt jelen van a közösségi érdek, a társadalom egészére kiható, remélt pozitív változás. A társadalom ebben az újjászervezésben a vezető mögött áll. De az is lehet, hogy egy idő után a társadalom a kihátrál a vezető mögül, ha elviselhetetlen terheket ró a társadalomra a közös ügy érdekében és ezeket a terheket nem akarja magára venni, vagy a keménykezű politika ellenszenvessé válik. De ilyenkor lehetséges a vezetőcsere.
A diktátornak nem gondolkodik társadalmi egységben, csak személyes ambíciói vannak. Társadalomban sem gondolkodik. Érdektelenek számára a társadalom gondjai, problémái, azokat csak a személyes sérelmeinek megbosszulására használja. Eltörli a régi rendszert majd létrehozza a saját, esetleg még rosszabb politikai formációját és még sokkal rosszabb és igazságtalanabb társadalmi berendezkedést hoz létre.
Politikája jellemzően indulat-, és bosszúvezérelt és nincs közös társadalmi cél. Hatalmi lökdösődés és nagy társadalmi felforgatás jellemzi az egész történelmi időszakot.
Csak annyiban és olyan mértékben foglalkozik a társadalommal amennyiben az önös céljai érdekében szükségesek és fontosak.
Ezek a célok jellemzően nem korlátozódnak csak a saját országuk átformálásához, külpolitikai, világhatalmi törekvéseik vannak.
A diktatúra őt támogató tömegeket akar.
A diktatúra nem one-man show. Biztosan van egy emblematikus alakja, de mellette több ugyanolyan bűnös alakok is vannak a kiépített rendszerben.
Egy diktatúrát nem lehet egy embernek megvalósítani.