Ki a tehetség?

2025. július 07.

„Látom és tudom azt amit más nem”

Mit is jelent a tehetség?

Minthogy Magyarország legnagyobb problémájának a súlyos kontraszelekciót tartom, tehetség és a tehetség hiányának témakörét nem lehet kihagyni.

Sokszor használjuk ezt a kifejezést, talán nem mindig helyesen, gyakran talán indokolatlanul olyan személyekkel kapcsolatosan is akik nagyon távol állnak ettől a fogalomtól, aminek hozadékaként sajnálatos módon itt is elemeltük a fogalmat az eredeti tartalmától.

 Ha elvontabban tekintünk a fogalomra a tehetséghez hozzá kapcsolhatjuk az olyan tartalmakat mint isteni szikra, alkotó és teremtő erő, magasabb világok küldötte, éles elme, zsenialitás, egyetemesség, az egész, akihez képest minden más  töredezett.

Az alkotó, a teremtő erő és energia hordozója, aki a látható dolgok gyökerét felismeri a láthatatlanban.

„Amíg mi keresünk, ő járja útját, s amíg előrejut, lépte alatt út születik, és ez az út az ő mértéke. A tehetség világot szülő erő. A tehetséges ember egyazon mozdulatával megnyit és határol, az ismeretlen burkát felszakítja és az új életrend törvényeit megalkotja” mondta Rudolf Kassner a géniuszról.

Tehetség alatt nem feltétlenül az őrült, diszfunkcionális zseniket kell érteni.

Ha az elvontabb fogalommeghatározáson túllépünk és konkrétabban kívánjuk megközelíteni a tehetség fogalmát, nincs könnyű dolgunk.  Annál is inkább, mert az emberek sok esetben teljesen tévesen és felszínesen a tehetségeket az iskola legjobb tanulóival, az illemtudó gyerekekkel és felnőttekkel asszociálják, vagy azokkal akik képesek óriási vagyonokat összehalmozni, esetleg a társadalomban magas pozíciókban lévő emberekhez, a médiában túlzottan előtérbe tolt, agyonszerepeltetett emberekhez kapcsolják a tehetség fogalmát.

Ezek a tulajdonságok vagy adottságok természetesen egybeeshetnek gazdag vagy magas állami, társadalmi pozíciókban lévő emberekkel, így lehet tehetség aki tényleg nagy vagyont tudhat a magáénak és a tehetség lehet kitűnő tanuló is és ismert ember is.

Magyarországon ezek ritkán esnek egybe. Fájdalmasan ritkán.

De mégsem ezek a szemmel nagyon is jól látható tulajdonságok vagy anyagi eredmények amelyek alapján valakit kimagaslónak értékelünk.

A tehetség fogalmát a modern kori pszichológia és pedagógia saját megfigyeléseikből alakította ki.

A témát kutatók már régóta felfedezték, hogy a tehetség valamilyen formában már kisgyermekkortól megmutatkozik, és a gyerekek között vannak karakterjegyek amelyek általában minden tehetséges gyerekre jellemzőek.

Ezek a karakterjegyek nem minden tehetséges gyerekben azonos mértékben és arányban lelhetők fel, de a megfigyelések azt mutatják, hogy ezek a karakterjegyek mégiscsak megvannak a tehetséges gyermekekben.  

A modern kori pszichológia  szerint a tehetség három fő fogalom köré szerveződik.

Ennek a három fő pillérnek kell egyidejűleg meglenniük egy emberben hogy megkapja a tehetség jelzőt, ezek a következők:  átlag feletti intelligencia (kiemelkedő intellektuális képesség), kreativitás és mindezek kibontásához szükséges mély elköteleződés képessége az adott tudományos terület iránt. 

Bár a pontszámok besorolása is egyes tesztekben eltérő lehet, de általában az alábbiak szerint alakul

110 pontig átlagos intelligencia

1. – 120 átlag feletti intelligencia

120-130 magas intelligencia

130 felett nagyon magas intelligencia

A tehetség fogalmát tovább bontva, jellemző az ilyen emberekre

-kritikus, független gondolkodás, -kiváló matematikai, logika, térbeli viszonyok átlátása, -magas szintű elvont gondolkodás, fogalomalkotás, kombinációkészség, -jó memória és beszédkészség, -speciális képességek (pl.: zenei, matematikai, nyelvi, pszichomotoros stb.), -alkalmazkodóképesség, új helyzetben hamar feltalálja magát, -gyors, pontos, szelektív információfeldolgozás, -a lényeges és a lényegtelen dolgok megkülönböztetésének képessége.

-gördülékeny, rugalmas és eredeti gondolkodás, -ötletgazdagság, szokatlan feladat – és helyzetmegoldások, -az új, különös, akár irracionális gondolatok, alkotások, tevékenységek iránti fogékonyság, -kíváncsiság, merészség, szellemi játékosság, kockázatvállalás, -nonkonformizmus, -intuíció, spontaneitás -intenzív, tartós, spontán érdeklődés -a gyermek mohó magatartása ahogy kiválasztja a saját tudomány területét és ráveti magát arra, -a bizonytalan helyzetek toleranciája -nagy mozgásigény, ami egyébként megmarad felnőtt korban is; -nehéz elalvás, kis alvásigény -nem tűri a tekintélyt, -nagyfokú kíváncsiság -jó humorérzék -Belső motiváció, én erő, stabil hit a saját képességeiben, önbizalom -nagyon mély és szélsőséges érzelmek (indulat, agresszió, türelmetlenség is) már kisgyerekkorban

És persze a motiváció, a feladat iránti mély elkötelezettség, vagyis az az energia, az a belső tűz, a hajtóerő, a lelkesedés amely lehetővé teszi a tehetség számára a benne rejlő magas szintű képességek kibontását.

A tehetséggel foglalkozó magyar kutatók fogalommeghatározásai közül is nézzünk meg néhányat.

 „A tehetség alatt egy olyan ”komplex, nem egységesen definiálható tulajdonságcsoportot írunk le, amely legáltalánosabban valamely, társadalmilag hasznos tevékenységnek az átlagosnál magasabb színvonalú elvégzésére tesz képessé” (Dr. Herskovits Mária)

 „A tehetség nem egyszerűen a képességek kiemelkedő volta, hanem sajátos attitűd és viszonyulás, amelynek alapja, a kiemelkedő teljesítményhez vezető szokásostól eltérő észlelést és reakciómódot adó különleges idegrendszer.” (Gyarmathy Éva)

 „Tehetségen azt a velünk született adottságokra épülő, majd gyakorlás, céltudatos fejlesztés által kibontakozott képességet értjük, amely az emberi tevékenység egy bizonyos vagy több területén az átlagosat messze túlhaladó teljesítményeket tud létrehozni.” (Dr. Harsányi István)

„A tehetség az emocionális, intellektuális és környezettől függő faktoroknak érzékeny, véletlen kombinációja” (Feldmann)

És végül jöjjön személyes kedvencem, a téma egyik legnagyobb hazai kutatójának Ranschburg Jenő pszichológusnak a tehetség meghatározása. Végtelen szerénységében magát átlagosnak mondta. Dehogy volt átlagos. Ahogy ő maga mondta a tehetséget mindig megfogja valami tudományterület. Ahogy őt magát is megragadta a tehetségkutatás. Átlagosként soha nem értette volna meg ezeket az embereket.

 Öt jegyet sorolt fel ami jellemzi a tehetséges gyereket

1. szenzoros érzékenység

kicsi gyerekkortól kezdődően nem bírják elviselni a külső ingereket. Pl. érzékenyek a fényekre, hangokra, a szoros ruhákat nem veszik fel, az ingben lévő címkét nem bírják elviselni annyira bántja a bőrüket.

• motoros érzékenység

nagy mozgásigényű gyerekek, akik sokkal korábban kezdenek forogni, járni az átlagosnál, mozgásukban jelen van valamiféle türelmetlenség, 8-10 hónaposan már járnak, gyakran hadarnak és dadognak.

• fantázia
  • kognitív érzékenység vagy intellektuális érzékenység
  • túlzott érzékenység, érzelmi sebezhetőség

A szenzoros érzékenységgel kapcsolatosan említett egy példát, ami a saját megfigyelése volt. A tehetséges embereknek a gyermekkori fotóján gyakran csukva volt a szemük. A vaku villanása miatt csukták be, mert a fény bántotta a szemüket. Ezt a megfigyelést alátámasztják a fizikus Nicola Teslaról fennmaradt  anekdoták. Tesla volt, hogy napokig csak este vagy kora hajnalban ment ki az utcára, mert szemét nagyon bántotta a fény. 

Amikor Tesla Budapesten élt, állítólag a Városligetben a fák között hallotta a denevérszárny suhogását. Az állatkerttől pár száz méterre lakott és az oroszlánbőgéstől megfájdult a füle.

Voltak kísérletek a művészeti területeket kivonni a tehetség fogalom hármas egységéből, vagyis hogy egy művész esetén nem kell az átlag feletti intelligencia megléte, elegendő a kreativitás is. Természetesen az átlag feletti intelligencia nem vonható ki ebből az egységből. Egy művésznek ugyanúgy rendelkeznie kell átlag feletti intelligenciával mint egy matematikusnak. Mint ahogy egy matematikusnak is rendelkeznie kell fantáziával és az elvont gondolkodás képességével.

A művésznek nagyon is át kell látnia az őt körülvevő világot, hiszen ebből születik meg művészete. Méghozzá helyes következtetéseket kell levonnia a környezetéből, az őt körülvevő eseményekből.

Ha hiányzik az intelligencia egy műből az már ki is esett a művészet kategóriából. Önsegítő, terápiás alkotássá fokozódik le, amire rengeteg példát láthatunk a kortárs művészetben.

A fentiekből külön ki kell emelni a gyors, pontos, szelektív információfeldolgozás kérdését mint a tehetség egyik ismérvét.

A gyerekek nem tudást szereznek, hanem megfelelnek a rendszernek. Sok kitűnő tanuló van, de többségüknek problémát okoz önállóan gondolkodni. Ez alatt azt értem, hogy ha a koruknak megfelelő témáról önálló gondolatokat kellene megfogalmazni, akkor kiderülne, hogy a tanultakat, amiből ötösöket kaptak nem tudják visszaforgatni a feladat megoldásába, analógiákat nem képesek felismerni. A színötös bizonyítvánnyal bíró tanulók nem feltétlenül okos gyerekek, csak arról adnak tanúbizonyságot, hogy egy ideig a memóriájukban elraktározott tananyagot sematikusan vissza tudják adni, de a megtanultakat megoldandó feladatokban nem tudják alkalmazni. A többségük biztosan nem. Sőt a megtanult tananyag hasznosságát és értelmét sem fogják magukban megvizsgálni vagy megkérdőjelezni. Mechanikus tanulógépek.

Hiába vannak egy gyereknek vagy egy tanulónak tárgyi ismeretei, ha azokból nem tud következtetéseket levonni. Ha nem tudja megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, bele fog mindig ragadni a lényegtelen részletekbe.

A lényeg és értéklátása hiányzik. Nincs meg benne a képesség hogy helyes és jó következtetéseket vonjon le helyzetekből, eseményekből, emberekből, emberi viselkedésből. Hiányzik a finomság, az a kiélesített, kifinomult érzék, hogy a szinte észrevehetetlen, a meglapuló jelenségeket felismerje. Nem jó helyzetfelismerő.

Szilárd Leo (1898-1964) ez az egészen kivételes képességű és mély gondolkodó tudós fogalmazta meg ennek a képességnek a lényegét.

Amikor Hitler hatalomra jutása után megkezdődtek a pogromok, Szilárd Leo elhagyta Németországot.

„Gyermekkoromban két dolog érdekelt: a fizika és a politika, de soha nem gondoltam, hogy e két terület valaha kapcsolatba kerül egymással. Valószínűleg politikai tájékozottságomnak köszönhetem, hogy életben maradtam, s a fizikának köszönhetem, hogy érdekes az életem” – emlékezett vissza később.”
„1933. április 1. körül valamelyik nap felszálltam egy Bécsbe induló vonatra – írta erről. – A vonat üres volt. Másnap ugyanezen a vonaton már egymást tiporták az emberek, a szerelvényt a határon feltartóztatták, az utasokat leszállították, és a nácik mindenkit kihallgattak. Ez csak azt mutatja, hogy ha az ember sikeres akar lenni ebben a világban, nem kell sokkal okosabbnak lennie másoknál. Elég, ha csak egy nappal jár előttük.”

 Az „egy nappal jár a többi előtt” valójában nem szó szerint értendő. Azt a képességet mutatja, hogy képes volt gyorsabban felmérni az eseményeket, így gyorsabban is tudott reagálni.

Wigner Jenő (1902-1995) így jellemezte Szilárd Leot: „Hosszú életemben, amit tudósok között töltöttem el, soha nem találkoztam senkivel, akiben több lett volna a képzelőerő és az eredetiség, akinek a gondolkodása és a véleménye annyira önálló lett volna, mint Szilárd Leóé. Amikor ezt mondom, kérem, gondoljanak arra, hogy Albert Einsteint is jól ismertem”.

Az IQ teszteken a feladatokat nem egyszerűen csak megoldani kell, hanem időre kell megoldani.

Minél rövidebb időn belül lát át az ember egy adott helyzetet (ábrát) annál nagyobb a valószínűsége, hogy az IQ szintje az átlagostól magasabb tartományba esik.

Egy átlagos képességű ember is képes lehet megtalálni a feladat megoldását, csak jóval hosszabb időre van szüksége. Viszont nem valószínű, hogy az átlagos emberben lesz annyi kitartás, hogy ezt a hosszabb időt beletegye a megoldás megtalálásába. Valószínűbb, hogy a feladatot inkább félre fogja tolni.

Látható, hogy igaz az a megfigyelés, hogy bizonyos tulajdonságoknak együttesen kell fennálniuk, mivel egyik a másikból táplálkozik.

Kell a mohó kíváncsiság egy vagy több tudományterület iránt, ahhoz hogy ebben eredményt érjen el valaki szükséges a magas intelligencia, szükséges a kitartó erő ami kizárólag belső motivációból eredhet, szükséges az, hogy ne fogadja el és merje megkérdőjelezni a már bevett módszereket és eredményeket.

Kérdés, hogy a mai iskolarendszerben oktatott tananyagból kitűnők miben tűnnek ki, és az is egy kérdés, hogy az elitiskolák tanulói miért nem jelennek meg össztársadalmi szinten? Hol hasznosulnak?

Vekerdy Tamás sokszor idézett mondása: „a tehetség mindig deviáns. A tehetség divergens gondolkodású.”

Deviáns és divergens vagyis eltérő. Ezt sokan, sokszor félreértik vagy akár szándékosan akár tudatlanságból félremagyarázzák és nagyon leszűkítően, az átlaghoz képest egy negatív irányú eltérésként értelmezik, a kifejezéshez valamiféle züllöttséget, romlottságot társítanak.

 Általános jelentéstartalma szerint a deviancia olyan magatartás, mely megszegi a közösség vagy társadalom nagy része által elfogadott normákat.

Nyilván lehet ilyen jelentést is adni a fogalomnak, de nem kizárólag ilyet. A deviáns vagyis eltérő magatartás nem kizárólag az átlaghoz képest negatív irányba térhet el, hanem eltérhet pozitív irányba is. Gondoljunk csak bele Semmelweis Ignác életébe, amikor felfedezett egy olyan jelenséget, amit rajta kívül senki más nem értett. Ezt az új elgondolást úttörőként kellett végigvinnie egy olyan korban ahol az ő megfigyelései és következtetései mások számára idegenek voltak. Milyen nehéz volt ezzel az újítással áttörni kora és társadalma értetlenségét, kevéssé nyitottságát vagy esetleg kifejezett félelmét az új ismeretekkel szemben. Őt is deviánsnak, sőt őrültnek nézték, mert eltért az addigi normáktól, az addig ismert és alkalmazott eljárásoktól. Viszont az emberiségnek milyen szerencséje volt azzal hogy Semmelweis deviáns, divergens gondolkodású volt és itt újra felhozom a tehetséghez kapcsolt egyik alapismérvet, a tudományos területéhez kapcsolt mély elköteleződését, ami jelenti azt az akaraterőt is, azt a mély hitet a tudásában, a megfigyelései helyességében, amivel és amiért szembeszállt az orvostársadalom ellenállásával.

 Ennek a korszakalkotó tudósnak az életét felőrölte a tudományos felfedezésének elismertetése a kevéssé deviáns gondolkodású közegével.

 Van, aki megtanulja korának technikáit mechanikusan alkalmazni. Ők az alkalmazók. És van aki ezeket a technikákat kitalálja, létrehozza, megalkotja. Ő a teremtő erő. A Mágus.

A többiek, az átlagosan jó képességűek a már mások által feltalált, kitalált eljárások, rendszerek alkalmazói, de nem a teremtő minőség.

A tehetség viszont nem önmagában van. Felismeréséhez, kibontakozásához megfelelő közeg kell. A tehetségeket ki kell nevelni. Kellenek a tanítók, a mesterek, a nagy formátumú emberek akik feltöltik tudással és teret adnak nekik. Akiknek tudásán aztán felfelé lépkedhetnek, ahol szárnyakat kaphatnak. Ha igaz az a mondás, hogy pénzt csak pénzből lehet csinálni, úgy igaz ez a tehetségre is. Tehetség csak megfelelő támogatás mellett tud kibontakozni. Ennek híján egyszerűen csíra állapotban marad.

Sokan állítják, hogy a tehetség mindig utat tör magának. Én nem feltétlenül hiszek ebben. Még olyan társadalmi közegben sem feltétlenül tud utat törni magának ami mentes a szélsőséges, vad politikai irányzatoktól. Kiváló képességekkel születni kell, de jelentős alkotó munkát végző emberré nem egyszerűen születik valaki, hanem azzá válik. És ez bizony idő.

A tehetséget táplálni kell, és nem is kizárólag és egyedül a tehetségterületén. A szellem egészét kell táplálni. Gyakorolni kell mesterekkel, akik utat mutatnak.

Természetesen igaz ez azokra is akik szigorúan nem tartoznak bele a tehetség szűk halmazába. Egyszerűen csak az átlagostól kicsit is jobb lehetőségek hordozóira ugyanez vonatkozik.

A tehetség nem bontakozhat ki elszigetelten. Tehetséget csak tehetség tud kibontani és táplálni.

A jelentéktelen, elmaradott tömegek soha nem fognak tehetségeket felemelni vagy elismerni mert félnek hogy a tehetségek elnyomják őket, féltik az egójukat, félnek hogy a tehetségek mellett nekik kevesebb szerep és figyelem jut. Vagy esetleg semmilyen szerep nem jut. Ezért aztán elüldözik, ellehetetlenítik, vagy  elpusztítják őket. Vagy észre sem veszik őket, esetleg átnéznek rajtuk.

Ennélfogva a jelentéktelen társadalmak mindig is jelentéktelenek maradnak.

Számomra a tehetség az a teremtő és alkotó erő, amely a világban megszerzett mélyreható ismereteit és  benyomásait hosszú érlelést követően képes továbbadni a külvilág felé.

A tehetség, a művész, az alkotó mindig nagyon jó megfigyelő, aki megfigyeléseit képes rendszerezni, következtetéseket levonni, összefüggéseket találni az érzékelt valóság alapján, képes mélységeiben megfigyelni környezetét, az emberi természetet, a tudományterületét.

Képes értő érzékenységén keresztül meglátni bármilyen jelenség összetettségét, képes azt a jelenséget tartalmilag mélyen meghatározni, részleteiben összeilleszteni.

Valami egészet részleteiben látni. Részletekből meglátni az egészet.

A tehetségtelen alkotó apró részt lát az egész helyett, mélységek nélkül és unalomig ismétli ugyanazt a kicsi részt. Az alkotása vagy a mondanivalója nem képes megragadni a lényeget és az egészet.

Nem elegendő szépen rajzolni, nem elegendő jól írni, ezek csak kifejező eszközök. Ott kell lennie a lélekben, a szellemben, az elmében annak a mély, sokoldalú sokaságnak, az ismereteknek, valami egésznek amit aztán a saját eszközével megjelenít. A csatorna, amelyen keresztül jön mindez a sokaság az sem csak egy eszköze a megjelenítésnek, az alkotónak a kifejező eszköz használatában is tehetségesnek kell lenni.

Aki szépen rajzol egyáltalán nem biztos, hogy azt a sokrétű mélységet, egy érzést, egy pillanatot egy hangulatot, ugyanúgy át tud adni mint Gulácsy.  Ami persze nem egyetlen érzés és nem csak egy pillanat és nem csak egy hangulat, hanem a művészben dobogó, de általa egyetlen  pillanatba vagy egy alkotásba sűrített mindenség.

Egy valódi művésznek vagy alkotónak kifejezni kell tudni valami olyannak a lényegét, ami majdhogynem kifejezhetetlen.

Igen, a mű vagy az alkotás sűrítettsége és mélysége a lényeg, amit a művész személyén, az ő sűrítettségén keresztül látunk.

Szép szavakkal sem lehet megragadni valami sűrűséget. Az nem irodalom. A szavaknak érzelmi tartalma kell hogy legyen.

Ehhez szükséges, hogy a művész képes legyen tartósan saját magán kívül tartani a figyelmét, majd az összegyűjtött és rendszerezett megfigyeléseit közvetíteni mások felé, képes teljesen egyedi módon úgy megmutatni bármilyen jelenséget a világból, ahogy és amit mások még nem.

Aki nem tud önmagán kívül eső eseményeket, a környezetét, embereket megfigyelni az képtelen az ábrázolásra, leírásra.

Egy irodalmi mű klasszikussá attól válik, hogy az író olyan örök érvényűen tud leírni, ábrázolni, megrajzolni mélységeiben, összetettségében emberi természetet, emberi karaktereket, jelenségeket, eseményeket, amely jelenségek magukban hordozzák az élet, a létezés egyetemlegességét, a világ rendjének és természetének örökérvényűségét. Amely művek vagy alkotások évszázadok múltán is az olvasóban képesek ugyanazt a hatást kiváltani, amely hatást maga az író is célzott kiváltani. Az olvasó az író által ábrázolt karakterekben felismeri az őt körülvevő világban is megjelenő ugyanolyan karaktert és saját magát is. Az alkotó a saját összegyűjtött tudását, tapasztalatát, ismereteit, gondolatait képes erős érzelmi hatás formájában átadni a nézőnek, az olvasónak, akinek korábban ilyen tudása nem volt és ez a tudás vagy ismeret hasznosulni tud a befogadónál.

De vajon a klasszikusok tényleg minden korban örökérvényűek tudnak maradni?

Adhat–e Shakespeare és drámái a mai kor embere számára magyarázatot, útmutatást a most aktuális bizonytalanságainkra és a sokszor szinte átláthatatlanul bonyolult világunkra, a jelenkorunkra?

Támaszkodhatunk-e a nagy klasszikusokra 100-400 év távlatából?

A válaszom, hogy kis részben igen, de nagyobb részben nem. Leegyszerűsítve minden generáció azt eszi amit főzött.

A klasszikus egyik fontos ismérve, hogy tanulásra, tovább gondolásra ösztönöz, kíváncsivá tesz egy adott téma, kor, korszak, vagy személy iránt.

Ezzel az alkotó, az író elérte a célját, gazdagabbá tette nézőjét, olvasóját.

De Tolsztoj vagy Dosztojevszkij akármennyire is nagy gonddal és igénnyel voltak képesek saját korukat ábrázolni, ha mégoly színvonalasan és mélyrehatóan írtak meg emberi karaktereket – és ha alapként vesszük, hogy nincs új a nap alatt – vagyis a mélységeiben ismert és ábrázolt emberi jellemek minden korban örökérvényűek, de a nyelvezet – ideértve a nagyon régi nyelvezettel készült fordításokat is – és  a nagyon eltérő korszak, annak eltérő szokásai, jellemzői miatt kissé nehézkes a velük való azonosulás a mai kor embere számára. Márpedig ha az ember nem tud a karakterekkel azonosulni vagy azonosítani másokat, hamar el fogja unni és félreteszi, legalábbis a nagyobb tömegek biztosan.

Nehezen fordítható embertömegek figyelme a klasszikusok felé a nagy időtávolság miatt. De csak emiatt.

Minden kor emberét – a mai kor emberét is – foglalkoztatja az őt körülvevő világ, a miértek, a hogyanok, és csak azért nem találja ezeket a válaszokat, mert nem minden korban születnek és nem minden korban alkotnak olyan kiválóságok akik magyarázatokat adhatnának vagy legalábbis az alkotásaikkal gondolkodásra késztethetnék a társadalmat. Vagy ahogy  az adott kor politikai vagy vallási dogmái miatt egyes alkotók, a tudományos eredményeik indexre kerülhetnek mert a hatalmat gyakorlók félre tolják őket.

Egy korszak, egy generáció, főleg több egymást követő generáció nem mondhat le korának értelmiségi rétegének az alkotásairól.

Ha végignézzük a budapesti színházak repertoárját, mindegyikben megtalálható legalább egy ( inkább két) Shakespeare mű, Ibsen, Molier, Molnár Ferenc, de a színdarabok majd mindegyikéről elmondható, hogy szerzőik legalább száz éve halottak.  Önmagában nem sajnálatos hogy  Shakespeare művek kerülnek felújításra, a baj az, hogy teljes mértékben hiányoznak a minőségi kortárs írók, akik a jelen kor eseményeire  válaszokat adjanak, és azt hiszem nem a korunk vagy történelmünk eseménytelensége ennek az oka. Illetőleg próbálkozások még esetleg elvétve akadnak, de azoknak a színvonala messze elmarad az elvárhatótól.

Az irodalomnak vagy a kultúrának nem csak egy bizonyos réteghez kell szólnia. A nagy klasszikusok soha nem voltak elitisták. Egy érzékeny alkotó nem hiszem hogy valaha is azzal a szándékkal alkotott volna, hogy ő kifejezetten egy társadalmi réteghez vagy csoporthoz kívánt szólni. Még akkor sem, ha az író egy bizonyos társadalmi réteghez tartozott és jellemzően arról a rétegről írt.

A XX. század első évtizedei oly sok valódi alkotót tudtak adni a magyar társadalomnak, gyakorlatilag minden műfajban. Lényegében az ebben a korban alkotó írók, költők képezik mai napig az általános iskolai és gimnáziumi irodalmi tananyagot.

Alkotók, művészek voltak, akik képesek voltak a saját korukat, társadalmukat, annak minden nehézségét érzékelni és írásaikban, alkotásaikban önmaguk észlelésein át ezeket egy tágabb, másra, másokra is kiterjesztett formában,  nem kizárólag önmagukra irányított fókusszal megjeleníteni.

Úgy szőttek történeteket, hogy ezekbe a szőttesekbe nem kizárólag önmaguk kaptak helyet, hanem képesek voltak önmaguk észleléseit tágabb képekbe beleszőni.

Képesek voltak korukról, társadalmi környezetükről pontos, részletgazdag, hiteles leírást adni, amely kordokumentumként is szolgál az utókornak. Ettől is válnak az alkotások klasszikussá, vagyis időtlenné, méltóvá a hosszú távú megőrzésre az utókornak, nem csak a magas irodalmi igényességük miatt.

 A klasszikus művek esetén az alkotók soha nem magamutogató, ízléstelen formában és módon ki-, és feltárulkoztak, még akkor sem ha  saját megéléseiket, tapasztalataikat egy szubjektív szűrőn keresztül is mutatták be.

Nem önmaguk ízlésten megmutatása volt az alkotásuk célja, hanem a megéléseiknek egy nagyobb társadalmi bázis felé történő közvetítése.

A későbbi generációk melyik mai kortárs író, alkotó művészetét fogják idézni?

Senkiét. A ma művészei és alkotói nem válnak időtlenné. Életükben is idézhetetlenek.

Talán itt ragadható meg a művész, a tehetség és az azonnali sikereket akaró magamutogató alkotók között a különbség. Az alkotó ha magát is mutatja meg, vagy a környezetét, annak nem direkt, naturális megmutatás a célja, hanem az eseményeknek a saját érzelem-, és gondolatvilágának egy szűrt, átgondolt transzformációja a befogadók számára.

Az alkotás lehet borzalmas is, lehet extrém is, de a borzalmaknak nem önmagukban valónak kell lennie. Az alkotónak el kell tudnia történetbe foglalva mesélni ezeknek a borzalmaknak a teljes eredetét, a történetét, úgy hogy azt az emberek megértsék.

Ma a művészet sikere a szubkultúra eredményes fanatizálása és a közpénzek lehívása.

A kifejezésmód az egyik legnagyobb különbség művész és magamutogató alkotó között.

Albert Einsteintől való az a mondás, ha a tudományodat nem tudod elmondani egy 6 éves gyerek szintjén, az azért van mert  magad sem értettél meg belőle semmit.

A kultúrát és a művészetet nem lehet elválasztani az esztétikától. Az irodalmat nem lehet megfosztani a szavak szépségétől, a történetek elmesélésének szép, gondos megfogalmazástól,  ha feladjuk, főleg ha kihagyjuk a választékos nyelvi megfogalmazást már nem helyezhető bele az irodalom kategóriájába. Nem rakhatjuk az irodalom polcára. A kultúrának és a művészetnek bizonyos határokat tartania kell, mert enélkül elveszíti örökérvényű kulturális és művészi hatását és értékét, ezek nélkül a határok nélkül az alkotás legfeljebb önkifejezés marad.

A kultúra és a művészet soha nem öndefiníció.

 Nem cserélhetjük fel Lev Tolsztojt egy kortárs önelégült, szereptévesztett grafománra.

Gulácsy Lajos főfoglalkozását tekintve őstehetség volt. Mellékesen érzelmileg összetört volt. Ma Magyarországon az alkotók többsége főfoglalkozásukat tekintve érzelmileg összetörtek – csak hogy szépen megkerüljem az alkoholista, drogfüggő és százféle pszichiátriai kórképpel bíró kifejezéseket – és még mellékesen sem művészek.

A művészet ma a közpénzek lehívásának egyik eszköze. Alapvetően. Mellékesen is.

Voltak és vannak írók akik gyönyörűen fogalmaznak. Csodaszépen rakosgatják a szavakat mondatokba és ezekből a mondatokból megalkotnak ötszázötvenhét oldalt, csak valahogy már a harmadik bekezdésnél elkalandozik az ember figyelme a szövegtől, mert az író semmitmondó. Egyáltalán nem érthető és nem is igazán szeretné az ember tovább követni mit is mond az egyébként tényleg szépen összefogalmazott mondatokkal, mert a történet amit megírt érdektelen. A mondanivalóját nem tudja történetbe helyezni. Hiányzik belőle az élet és a lélek. Üres, érdektelen és lapos. Bár ez a típusú író  az irodalom értékének legalább a felét nem rontja le. Szépen ír a semmiről.

Aztán van az típusú író aki távol áll a magas irodalomtól is és valami borzalmas érzelmi távolságot tart a leírt szövegétől. Jéghidegen tényszerű, érzelemmentes. Az embert kiveri az ilyenektől a víz. Mintha egy gép írta volna. Hogy az ilyen minek ír könyveket az egy nagy talány.

De mind közül a legrosszabb a közhelyekkel dobálózó író. Csak a fantáziátlan, buta és érzelemszegény ember ír közhelyesen. Közhelyes az aki valami nagyot akar mondani de nincs benne elég tehetség és csak sekélyes, elhasznált és gépies szövegpaneleket rakosgat oda, ahol egyébként neki magának kellene megnyilvánulnia. Az írónak hatszázkilencvennyolc oldalon keresztül nincs semmi köze a mondanivalójához. Aztán az év sikerkönyve lesz. A kiadó pedig megrendel ebből a semmitmondásból még két kötetetre valót. Az „író” pedig meg is írja. Azok pedig a következő év sikerkönyvei lesznek.

Leonardo da Vinci, Ady Endre, József Attila, Móricz Zsigmond soha nem kötött kompromisszumot a tömeggel.

A tehetség alkot, függetlenül a tömegtől. A tehetség nem a tömeg dimenziójában jár, de képes a tömeghez szólni. A tömeg – kiegyensúlyozott társadalmi körülmények esetén – meg is értheti a tehetséget és mérceként is tekinthet rá.

A Római Birodalom a tömeg igényétől és minőségétól független felépült. A Birodalom építői kiterjedt és jól működő közigazgatást szerveztek, megalkották azt a jogrendszert amelyet ma is használunk, kialakították a kor legütőképesebb hadseregét, hatalmukat kiterjesztették és hosszú időn át fenntartották távoli vidékeken, tartományaikban hatalmukat megszervezték és általában magas színvonalon működtettek mindent. Tartós és magas szintű civilizációt építettek.

A Birodalom építői saját elképzeléseik mentén működtek és építkeztek, fel sem merült az alkotókban, hogy a képességeikhez mérten alacsonyabb szinten alkossanak, csak azért, hogy a tömegigényt kielégítsék. Ennyit a tömegigény kiszolgálásáról.