Nyár

2026. július 21.

NYÁR

Az égen az egyetlen tömbbé formálódott kékesszürke felhők szabálytalan alakzatokba folynak szét, ahogy a fény éppen áttöri a sötétséget.  Ezek az alakzatok  mintha ráülnének  az éppen felkelőben lévő narancsszínű nap fejére. A  Nap  az egymásba kapaszkodó kékes színű  felhők hadát lassan átszínezi,  ahogy kissé szabálytalanul utat tör magának, de ezt el lehet nézni neki,  hiszen az elsőbbség mégiscsak az övé.  Először sávokra bontja a sötétséget, majd  hepehupás csíkokat rajzol bele, aztán még ezernyi formát ékel közé, és ezeket a kis formátlan formákat végül betölti győzedelmes ragyogásával.  

Ezzel el is indul a fényjáték a kertben. Betör a reggeli fénysugár a birtokra, de nem is fénysugár,  inkább fényözön, és nem is birtok, de mégis szeretem így hívni, talán az Elfújta a szélben  Scarlettnek  a georgiai családi birtokhoz való erős és megható ragaszkodása miatt ragadtatom el ennyire magam  ezzel a kis földdarabbal  szemben. Velem ellentétben  Scarlett    valóban  igazi déli földbirtokos volt,   de mindegy is, a természet kicsiben és nagyban  ugyanolyan.

 Ahogy a fény beszivárog a lombok közé azonnal  átváltoztatja a színeket. A kora reggeli zöldből, ami közép-, vagy inkább sötétzöld, a fény igazi üdezöldet varázsol.

Ahogy a fény kel fel Keletről és végigcirógatja a fák tetejét,  a levelek  a friss új kezdetek, a fiatalság, az életerő megjelenítőivé válnak.  Amelyik fényt kap, az színváltást is kap. A fény színvarázsló. 

Mint egy kivetítőn,  a sugarak absztrakt mintákat rajzolnak  fel a lombokra. Ahogy araszol a Nap a reggeli csúcsidőben, úgy változnak a minták is. A különböző árnyalatok miatt  mintha nem is ugyanahhoz a fához tartoznának a felsőbb és alsóbb régiók, az egyik oldal vagy a másik oldal.  

Amint Nap már   nem éri,  rögtön  sötétzöldre vált. Ez az érett, megfontolt bölcsesség, a nyugalom színe. Ha  lehetne  az emberi tulajdonságoknak  színeket adni, márpedig miért ne lehetne, nekem ők így kapcsolódnának össze.

Odafent, a  nagy kékség egy ideig üres, de aztán a felhők vonulása, tolakodása beér az égi látótérbe.

Ezek az egymásra ült fehér habok  hol kiflit formálnak,  hol egy kissé szabálytalan téglalapot, hol sűrűn egymásra telepednek, hol csak mint egy vékony fátyol lebegnek.  Ahogy  a  szél kicsit meglöki őket   széthúznak  egymás mellől,  és egy nagy  ormótlan formába gyűlnek, majd ebből is tovább  úsznak és még millió más képet formálnak az égen.  Ez az égi kép olyan mint a Rorschach teszt, a lélek tükre, mindenki azt lát meg benne amit akar.

A virágok színe is egészen más reggel, mint délután.  A levendula, ami együtt jár a nyárral,  karnyújtásnyira tőlem az ablakban,   és mindenhol a kertben  lilán virít.   Amikor a nap süti, élénk, majdhogynem neon, délután mélyebb tónusra vált. Az íróasztalom mellől  kinyúlok az ablakon túlra,  megdörzsölöm a leveleit, a mély illat átragad a bőrömre. De illékony, nem sokáig marad.

Egy méhecske járja körül. Az egyik kis lila buzogányról a másikra repked.  Ahogy rájuk telepszik, megrezdülnek az ágak. Gondosan végig járja mindegyiket, motoz közöttük, beléjük bújik, majd elnyeli a lilaság.

A levendula az esszenciáját  árasztja nem is illatot. Még  télen is ad belőle, ha megdörzsöli az ember  a leveleit. A szél hozza és viszi illat lényegüket, ahogy a rózsákét is,  elér az emberhez,  mint egy áramlat.

A muskátlik a kis kérkedők, gyönyörű, színes fejüket a magasba nyújtják  hosszú száraikon, mint akik tudják kik a legszebbek a világon.  Kétségtelen, messze a legszebbek. Ha nem vesszük a vörös rózsákat a kerítés mellett, a sokszínű hibiszkuszokat és az égő narancs tűzliliomokat, akik  valóban mintha az égi tűzlabdához akarnának felérni olyan magasra nőnek.

Még csak július közepe van, de a Nap, az éltető fény hordozója délben már nem a nagy hársak és a gesztenyefák, vagy az óriásira nőtt fenyők felett vonul Nyugat felé,  bizony már a lombok  mögött, azok takarásában.

Kora reggel a keleti ablakok sötétítő függönyeit el kell húzni, már szembe világít a felkelő nap,  az ablak felső részével egymagasságban, vagy inkább egyalacsonyságban húz át. Az idő már viszi is a fényt, a nyarat.  Az idő, ez egy elátkozott valami.

Pedig alig vagyunk túl két héttel a nyári napfordulón, de az idő, ez az alattomos kis tolvaj,  egyre több világosságot és fényt csen el. A nyár már most lopakodóban van. Az idő már most figyelmeztet,  fogy a nyár idő.  Az idő, ez a rideg és kegyetlen úr mindig annyira precíz. Könyörtelenül ripakodik rá az emberre – ideje készülni, szaladunk tovább a következő évszakra.  Soha nem mulasztja el a  figyelmeztetést, hogy mennyire sebesen megy el egy hónap, egy évszak, egy év, az élet.

Kánikula és  hőségriadó országszerte. 

Az ágak és levelek aprókat mozdulnak, le és fel, tekergőznek, ringanak, remegnek.

A szárazságnak van egy különös szaga, és ez a   szag van most mindenütt, de a nagy fák állhatatosan tartják magukat, jól tűrik a hőséget, a föld mélyebb rétegeiből, a lenyúló vaskos gyökereiken keresztül szívják fel a nedvességet. Olyanok mint a tevék. Vannak víztartalékaik, lent, mélyen a földben. A fűszálaknak viszont nincs. 

Szinte zörög az ember lába alatt a kiszáradt fű, ahogy végigmegy rajta.

Locsolási tilalom van, ami azt jelenti, hogy  olyan tehetetlenül kell végignézni ahogy a nap egyre erősebben szívja ki az életet mindenből, mint annak idején a moziban a Sivatagi show  kamerái előtt elpusztuló valamennyi életet. Csak a virágokra jut víz, minden más haldoklik.

Pár nap és látszik, hogy a fáknak sincsenek már  tartalékaik,  néhány levél elsárgul, a többi kókadtan, petyhüdten, erőtlenül, fonnyadtan lóg le az ágakról. Fenn,  a magasban, az ágak vékony végei levelestül elszáradnak, mintha az ősz rossz ritmusérzékkel rátört volna a nyárra.

A természet meggyötri őket. Látszik a törzsükön, hogy szinte kifakultak és elszürkültek, kifutott belőlük az élet. Száraz, ropogós szagú minden.

Csak  a kis csipegő csipogók élénkek ebben a fülledtségben.

Az idő  borongósra váltott, a sötét felhők egymásba kapaszkodva állomásoznak felettünk, de amilyen kis irigyek, vizet nem adnak. Végül dolgavégezetlenül tovább állnak.

A Nap lemegy, a hőség marad. Még mindig fullasztó a levegő. Sűrű és forró. Cselekvést bénító.

A kora reggeli pár csepp eső csak arra jó, hogy  párássá tegye a levegőt. Az ember forró gőzt nyel.

Ahogy esteledik, a forróság  még mindig közel-keleti,   viszont a Duna felől  a sötét felhők dacosan, kíméletlenül törtetnek,  a feltámadt szél segíti útjukat. Mint a csordák vonulnak át kelet felől. Aztán a természet energiái egyszerre elszabadulnak.  Megkezdődik az égi fényjáték, a   lemenő Nap összjátékéval a villámok rózsaszín lézershowt adnak, az eső lassan szitálni kezd, a vízpermetet sebesen viszi a szél, hogy jusson belőle mindenkinek. A levegő megtelik a vizes föld szagával,  aztán mordul egyet,   végül megreped az ég és megérkezik az életet adó eső. Zuhogó és bőséges.

Bámulatos, ahogy másnap reggelre életre kelt minden egyes kifakult, szalmaszínű fűszálat, a  gyomok  is már zölden virítanak.

 Elképesztő  a természet gyors regenerációja.  Hihetetlen a természet ereje, az élni akarása.

Újra szelíd a nyár.

error: Content is protected !!
Scroll to Top