Két utcányira a  Louvre-tól,  a  Rue  Jean-Jacques Rousseau 20. szám ötödik emeleti, lift nélküli Airbnb padlás szobájában talált  a reggel, augusztus utolsó hetében.  A padlótól induló majdnem másfél méter  magas ablak kitárva, így szemlélődöm.  Párizsból egyelőre  a  szemközti szomszédos házak szürke lemezes tetejét és az azokon  sorjázó ugyanolyan padlás szobákat látom, mint amilyenben én is ülök, mellettük,  kémények végtelen sora.

Viszont a  szomszéd ház úgy veri vissza a reggeli siettség minden zaját, a hangokat, ezt a szinte zenélő, érthetetlen nyelvet, amit odalent beszélnek, mintha a földszinten ülnék az ablak mellett,  pedig az öt emeletnyi mélységtől csak egy  vaskorlát  választ el. Így hát idefent részese vagyok az odalentnek is.

Eszembe jut, hogy éppen ilyen padlásszobákban laktak a nyomorgó művészek, vagy éppen  a pénztelenséggel küzdő, szegény fiatal eladó lány, Denise,   a Hölgyek Öröméből, ami nem kupleráj volt, hanem egy áruház, egy korabeli pláza Párizsban, aminek történetét Emile Zola szőtte.

Az első út a Louvre-ba vezet. Tűző nap és végtelen hosszú sor, még az online megvett jegyekkel is a zsebünkben.  Első benyomás az épületről, hogy hatalmas és nagyon régi.  Odabent,  az 500 éves Mona Lisa, akinek  hamiskás mosolya a régi,  bár megközelíthetetlen,  a  tülekedő turista csoportok úgy veszik körbe, hogy lehetetlen áthatolni rajtuk.  Majdhogynem minden kép érdekesebb nála, mégis ő az abszolút sztár.

Egy hatalmas festmény előtt megállok. Ismerem. A gimnáziumi művészettörténet könyv borítóján ez a festmény volt. Delacroix: A szabadság vezeti a népet. 1830-ban készült. Itt aztán tényleg évszázadok rakták egymásra sok generáció sok-sok alkotásait. Ugyanez igaz az Orsay Múzemra, aminek mindenképpen bele kell férni a programba. Az impresszionisták kihagyhatatlanok.  Az élményből a tömeg és az erős zaj valamicskét elvesz. Versailles-ban viszont a tömeg minden élményt elvesz.

Napi nagyjából 15 km gyaloglás után  a Diadalív bejáratánál szembesülünk „Elevator out of order”  felirattal. Hogyan is lehetne meghátrálni az Arc de Triomphe előtt és elmulasztani a kilátást erre a gyönyörű városra, amitől pusztán csak 284 lépcsőfok választ el? Persze, hogy nem lehet nemet mondani a teret behúzó, szédületes csigalépcsőnek, még egy tériszonnyal küzdő embernek sem.

A Notre Dame nem érte meg azt a bizonyos misét aminek a végét elcsíptük, nagyjából egy órás sorban állás után.

Lyautey Marokkóban halt meg, ott is temették el, később, amikor Marokkó függetlenné vált, Charles de Gaulie úgy döntött, hogy hazahozzák a maradványokat Franciaországba és végül az Invalidusokban helyezték el azokat.

Nem is pusztán a felirat, sokkal inkább a története volt megkapó.

A feliratLyautey egy személyes levelezéséből származik, amit Tonkinból (Vietnam) írt 1896-ban.

Részlet a levélből:

„Határozottan a cselekvés embere – egyfajta „cselekvő állat” – vagyok.

Mindig is így gondoltam, de most végre a tények is megerősítették ezt, és húszévnyi gyötrő egy helyben toporgás után azt hittem, végre megragadtam a cselekvés lehetőségét.

Azt hittem, hogy a kedvező körülmények végre nyeregbe ültetnek, hogy valamiféle „Cecil Rhodes-i” munkát végezhessek, és hogy talán egy termékeny és maradandó műben hagyhatom itt a nyomomat ezen a világon.

Azt hittem, hogy talán azok közé tartozhatom majd, akikben az emberek hisznek; akiknek szemében ezernyi tekintet keresi a rendet; akiknek szavára és tollvonására utak nyílnak meg újra, vidékek népesülnek be, városok emelkednek.

Mindezzel áltattam magam,  és ha mindez most kicsúszik a kezemből, az bizony súlyos csalódás.

Mert minden eddiginél erősebben érzem, hogy az alkotó, parancsoló és közvetlen cselekvésen kívül felemésztem önmagam, belülről romlásnak indulok, és képességeim kihasználatlanul maradnak.

Én éppen az ellentéte vagyok a névtelenül és közvetett módon működő hivatalnoknak, a tisztán íróasztal mellett dolgozó embernek.

A vezetést kizárólag közvetlen és személyes formájában tudom elképzelni: ott kell lenni a helyszínen, állandóan járni kell a vidéket, mozgásba kell hozni az embereket a beszéd erejével, a személyes meggyőzés által, a hit és a lelkesedés közvetlen, látható és szóbeli átadásával.

Az egész elmúlt telet a Claire folyó vidékén töltöttem, Tuyên Quangtól Nui-Kenig, Hà Giangtól Bảo Lạcig, hol tűzharcban, hol az őrhelyeken. Túlságosan is világosan éreztem, hogy amerre járok, az élet és a tevékenység nyomát hagyom magam után.

Túlságosan is jól éreztem, hogy ahol megfordultam és beszéltem az emberekkel, annak ösztönző ereje még heteken át hatott.

Teljes bizonyossággal mondom ezt neked, mert ebben nem lehet tévedni: közvetlen munkatársaim szemében és lendületében magam láttam ennek bizonyítékát.”

Hubert Lyautey    a gyarmatosításra, mint  teremtő és alkotó munkára tekintett,  Franciaországnak a gyarmatokon való katonai jelenlétét nem rombolásként vagy pusztításként élte meg, hanem teremtő energiaként.   Biztos voltak olyanok, akik ezt másképp látták, de a gyarmatosítás egy komplex folyamat volt.

A levélben említett Cecil Rhodes (1853-1902) akit gyakorlatilag példaképének tekintett,  angol bányatulajdonos, üzletember és politikus volt, aki majdnem egész életét Dél-Afrikában töltötte. Rhodes,   Afrika brit gyarmatosításának leglelkesebb híve volt.  Rasszista volt, és teljes mértékben hitt a fehérek, különösen az angolok felsőbbrendűségében. Rodéziát a britek róla nevezték el.

A dómban egy csapat francia idegenlégiós vonul át,   fehér kalapjukról messziről felismerhetők,  egyenruhájuk bal vállán ott áll  a hímzett felirat  „Légion étrangère”.  Nagyjából mindegyik ázsiai származású, egy tisztet leszámítva, aki fekete.

Meglepő, de minden közterületen, a repülőtéren, az utcákon 8-10 fős katonai csoportok sétálgatnak  mellkasukon egy-egy hatalmas gépfegyverrel. Ők nem a Légióhoz tartoznak, hanem másféle katonai egységekhez, de gyakorta lehet látni őket, ahogy átvonulnak a Louvre udvarán, az Eiffel toronynál és mindenhol ahol nagyobb tömeg gyűlik össze, vagy egyszerűen csak szembejönnek az utcákon.

Párizsnak mintha nem lenne belvárosa, vagy inkább nincs külvárosa, mintha egész Párizs egy belváros lenne.  Minden szegletéből ugyanazt a gazdag, polgári, eleven, nagyvárosi életérzést adja. Mindenhol ott van a nagy lépték, a grandiózus érzés, a magasságok, a pompa lenyomata.  Párizs Európa szíve.  Csak imádni lehet.   Je t’aime Paris.