Földbe tesznek majd onnan is kivesznek
2026. október 07.
Halottak napjához közelítve a kereskedelem szinte ráborítja az emberre a halál témáját. Mécsesek, koszorúk, halloween jelmezek és dekorációk mindenhol. Milyen lehet a halottainkról való megemlékezés formája és minősége? Tiszteletteljes és hagyományos vagy éppen szellemes?
Vagy egyik sem.
Nézzünk inkább valami szokatlan és bizarr történeteken keresztül a halálra, a gyűlöletre és a szerelemre, mint végletes kombinációkra, és a saját halottainkhoz való viszonyunkra. Mi vagy ki más is szolgáltatná ezeket a furcsán különleges történeteket mint a francia irodalom és a francia történelem.
„Azt hiszem, az ember csak akkor teremthet alakokat, ha előzőleg hosszan tanulmányozza az embereket, éppen úgy, mint ahogy idegen nyelvet sem beszélhetünk addig, amíg alaposan meg nem tanultuk. Mivel még nem érkeztem el ahhoz a korhoz, amikor az ember már kitalál, meg kell elégednem azzal, hogy egyszerűen elbeszélek.” – kezdi a 46 éves Alexandre Dumas híres regényét, az 1848-ban megjelent Kaméliás Hölgyet.
A Kaméliás Hölgy Marguerite Gautier, az alig húsz éves párizsi prostituált és a fiatal Armand Duval szerelmi története, akik pár hónapos ismeretség után szakítanak, a fiú külföldre utazik, a lány pedig eközben tüdőbajban meghal. Eddig ez egy átlagos történet, ezek után viszont Dumas igencsak szokatlan szálat húz a történetbe.
A férfi, amikor hazaér az utazásból és megtudja, hogy Marguerite meghalt, kiásatja a lány tetemét a föld alól, mert szeretné még egyszer látni.
A könyvet gimnazista koromban olvastam, de erre a részre mindig emlékezni fogok. Ez a fajta végletes és végzetes szerelem a romantika csúcsa volt számomra. Milyen erős és tiszta az ilyen szerelem? Milyen romantikus és mélyen érző az a férfi, mennyi szeretet és tisztelet van benne, aki így beszél egy nőről
„Ha azt mondták volna a nő tiéd lesz ma éjszakára, de holnap reggelre megölnek, hát elfogadom. Ha azt mondták volna fizess tíz aranyat, és a szeretője leszel, azt visszautasítottam volna, és sírtam volna, mint egy gyermek, akinek szeme előtt, reggelre kelve, szertefoszlik az a tündérkastély, amelyről éjjel álmodott.”
„Ez az egyetlen, ami meggyógyíthat. Látnom kell őt. Amióta halála hírét hallottam, és főképpen, amióta a sírját is láttam, nem tudok aludni. Nem tudom elképzelni, hogy ez a leány, aki oly fiatal és szépséges volt amikor elhagytam, most halott. Magamnak kell meggyőződnöm erről. Látnom kell, mivé tette Isten ezt a lényt, akit annyira szerettem, és talán e látvány undorító volta el fogja űzni az emlékek okozta kétségbeesést.”
Végül kiásták a lány holttestét a montmartre-i temetőben.
„Rettenetes volt a látvány, és elmondani is borzalmas. A szemek helyén már csak két gödör volt, az ajak teljesen eltűnt, fehér fogacskái egymáshoz szorultak. Hosszú fekete haja kiszikkadt és odaragadt a halott halántékához, s kissé beárnyékolta az orcák helyén támadt zöldes üreget. S mégis, még most is felismertem azt a fehér, rózsás, vidám arcot, amelyet oly gyakran láttam.”
Bár bizarrnak neveztem Marguerite tetemének kiásását, de mégsem annyira idegen ez az embertől. Dumas nagyon jól megfogta az emberiség mély érzelemvilágát, a saját szerettünk testének kikaparásának vágyát abból a hideg, nedves földbe vájt üregből ahová végül mindannyian kerülünk.
Valójában az az abszurd és idegen, hogy akit szeretünk, akihez tartozunk, akivel tegnap még megosztottuk a mindennapjainkat, a múltunkat, aki valójában még mindig a jelenünk és aki nélkül a jövőnk is elképzelhetetlen, mégis el kell engednünk, engednünk kell, hogy idegen emberek elássák a föld alá, aztán ott kell hagynunk egyedül a temetőben, ami egy természetellenes és idegen hely a számára. Neki otthon lenne a természetes helye, nem pedig ott lent, a hideg földben. Nem, nem ez a természet rendje, ez csak a természet szükségszerűsége.
Nagyon is ott van az emberiség kollektív tudatalattijában a halott kikaparásának a vágya abból az élettelen gödörből, ki a fényre, vissza az élők közé és folytatni ott, ahol megszakadnia sem kellett volna az életnek.
Talán tényleg csak az oszlásnak indult holttest szembesítheti azzal az itt maradt embert, hogy a másik, akit szeretett, annak már nincs emberi formája, megszűnt embernek lenni. Talán így könnyebb az eltávolodás, az elengedés, annak a megértése, hogy az életút kettévált és innentől már csak két különböző irányban folytatódhat a sorsuk. Az egyiknek az égben, a másiknak a földön.
A másik bizarr történetet, a halál és a gyűlölet brutális kombinációját a francia nép a forradalom egy kevéssé ismert epizódjaként produkálta.
A Párizstól néhány kilométerre lévő Saint-Denis katedrális a francia királyok temetkezési helye volt. Királyok, királynék, királyi hercegek és hercegnők, és más híresség koporsóit helyezték el az évszázadok során az apátsági bazilikában, de itt szentelték fel a királyokat és felszentelés kellékeit is itt őrizték. A Szent Denis katedrális tehát Franciaország egyik legfontosabb vallási épülete volt.
1793. augusztusában a Nemzeti Konvent úgy döntött, hogy végleg el kell pusztítani a múlt minden jelképét, így a tömeg elkezdte a katedrális kriptáinak feldúlását. A koporsókat és azok tartalmát felforgatták és közszemlére tették, a királyi tetemekből megmaradt csontokból, fogakból aztán aki akart hazavihetett egy-egy darabot, emléktárgynak. A nemrégiben eltemetett bűzlő halottak testrészeiből kivághatott bárki darabokat, ujjakat, fejet, koponyát, szőrszálakat.
Végül a koporsók tartalmát, illetve ami megmaradt belőlük közös sírgödörbe temették. Magát a katedrálist is súlyosan megrongálták a felkelők, az összegyűjtött műkincseket Párizsba vitték.
A rendszer-, vagy korszakváltás Franciaországban elég látványosra és erőszakosra sikerült. A régi idők, rég halott uralkodóinak sírjaikból kiforgatása a múlt teljes felszámolását szimbolizálta, az abszolút megvetés és a gyűlölet végletes formáját a királysággal és az egyházzal szemben.
A nép féktelen és gyilkos haragja nem elégedett meg azzal, hogy bosszúja csupán a még élő királyt és királynét érje utol, hanem elégtételt vett a halott királyaikon is, évszázadokra visszamenőleg. Aztán ez a szenvedélyes francia nép pár év múlva saját feje fölé emelte Bonaparte Napóleont.